Az Enceladus (görög: Εγκέλαδος, ejtsd: enkeládusz) a Szaturnusz bolygó hatodik legnagyobb holdja (a Szaturnusz legkülső, "E" gyűrűjében), amelyet William Herschel fedezett fel 1789-ben.
A hold mindössze 500 kilométer átmérőjű és csaknem 100%-ban visszaveri a rávetődő napfényt. Régóta ismert, hogy felületét vízjég borítja, de ezen kívül nagyon keveset tudtunk róla, mielőtt az 1980-as évek elején elhaladt mellette a két Voyager űrszonda. A Voyager–2 derítette ki, hogy a holdon kis mérete ellenére még viszonylag rövid idővel ezelőtt is aktív felszínképző erők működtek: a kráterekkel sűrűn lyuggatott öreg felszínen kívül olyan tektonikusan kiformálódott területek is találhatók, amelyek nem régebben keletkeztek, mint 100 millió év.
A 2004-ben Szaturnusz körüli pályára állt Cassini-Huygens űrszonda további kérdésekre adott választ, illetve újabbakat vetett fel. 2005-ben többször is az Enceladus közelében repült el. Többek közt felszálló vízpárát azonosított a hold déli-sarki régiójában. Ez a felfedezés, valamint az, hogy felszálló hőt is sikerült detektálni és hogy a déli-sarki régióban nagyon kevés a becsapódási kráter, mind arra utal, hogy az Enceladus geológiailag ma is aktív.
Az Enceladus egyike annak a három égitestnek a külső Naprendszerben (a Jupiter Io és a Neptunusz Triton holdjai mellett), amelyeken aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg. Az Enceladus gázkitöréseinek elemzése azt mutatta, hogy a felszín alatti folyékony víztömegből eredhetnek. A pára egyedi összetétele alapján sok tudós arra a következtetésre jutott, hogy az Enceladus ígéretes terepévé válhat az űrbiológiai vizsgálatoknak. A párakilövellésből voltak, akik arra is következtettek, hogy az Enceladust elhagyó anyag lehet a Szaturnusz diffúz E gyűrűjének forrása.
forrás:wikipédia
