A MERKÚR
A Merkúr a Naphoz legközelebbi, méretét tekintve a második legkisebb bolygó. Nála csak a Plútó kisebb. A Merkúrénál nagyobb átmérõvel két hold is büszkélkedhet, ezek a Ganymedes és a Titán. Igaz ugyan, hogy a Merkúr sûrûsége kb. háromszor nagyobb az õt lekörözõ holdakénál.
A Merkúrnál csak a Jupiter, a Vénusz és idõnként a Mars ragyog fényesebben az égen, mégis elég nehéz megfigyelnünk, mert mindig a Nap közelében jár. Kicsiny pályaátmérõje miatt sohasem távolodik el 28 foknál messzebbre a Naptól, és ezért csak akkor figyelhetõ meg távcsõ nélkül, amikor este vagy hajnalban a horizont közelében tartózkodik.
A bolygó észlelését az is nehezíti, hogy korongjának átmérõje még távcsõben is rendkívül kicsinynek látszik.
A Merkúrnak nincs holdja.
A fenti képmozaik a Mariner-10 által 1974-ben készített nagyfelbontású képek alapján készült.
Pályája Felszíne Légköre Adatok
A Merkúr pályája
A bolygó háromszor fordul meg tengelye körül, mialatt két teljes keringést végez a Nap körül.
A jelenség hasonló ahhoz, mint ami a Hold esetében is megfigyelhetõ, a lényeges különbség az, hogy a bolygó két keringés alatt három forgást végez, míg a Hold esetében a két periódus tökéletesen kiegyenlítõdött.
A Merkúr rendkívüli mértékben elnyúlt ellipszis alakú pályán kering. Napközelben a Nap másfélszer akkorának látszik a felszínérõl, mint naptávolban. Amikor a Merkúr a legközelebb jár a Naphoz, pályamenti sebessége olyan nagy, hogy az ebbõl adódó szögsebesség felülmúlja a tengelyforgásét. Ezért a bolygó felszínén álló képzeletbeli megfigyelõ számára olyan jelenség következne be, amely az egész Naprendszerben egyedülálló. Néhány napon át a Nap a szokásossal ellentétes irányban haladna az égen, majd ismét megfordulva folytatná útját az égitestek között.
Ha a megfigyelõnk úgy helyezkedne el a Merkúron, hogy a perihélium-átmenet idején a Napot a keleti horizonton látná, tanúja lehetne annak, amint csillagunk feltûnik a horizonton, visszafordul, lebukik az alá, majd röviddel késõbb ismét felkel, hogy most már folytassa is égi útját.
A Merkúr felszíne
A Merkúr felületének minden négyzetméterére hatszor annyi sugárzás érkezik a Napból, mint a Föld azonos nagyságú területére. A bolygó nappali hõmérséklete elég magas, átlagban 600 K (kb. 330 Celsius fok), miközben eléri a 750 K (480 Celsius fok) körüli maximumot. Ugyanakkor éjszaka a hõmérséklet 90 K-re (kb. -180 Celsius fok) süllyed.
Anyagi, kémiai összetételét tekintve a Merkúr Föld típusú bolygó. Kicsiny mérete ellenére a Merkúr sûrûsége közel azonos a Földével, ami azt sugallja, hogy vastartalma a Földének nagyjából a kétszerese lehet. A vas-nikkel mag a bolygó sugarának nagyjából a 75%-át teszi ki. Ez a mag képviseli a bolygó tömegének a 80%-át.
A Merkúr mágneses tere csaknem eléri a Földön mért mágneses tér erõsségének 1%-át.
A Merkúr felszíne a Holdéhoz hasonló:
kráterekkel borított, fennsíkok és egyenletesebb felszínû vulkanikus síkságok tagolják.
A Merkúron vannak hegységek, hegyláncok, kráterek, medencék.
A Merkúr felszínének legszembetûnõbb alakzata
a Calories-medence.
Ez egy õsi lávával telt, kb. 1300 km (negyed bolygóátmérõnyi) szélességben elterülõ kör alakú kráter.
Feltevések szerint akkor keletkezett, amikor egy hatalmas,
100 km széles test ütközött a Merkúrnak.
A bolygó Caloris-medencével szemközti oldalán vetõdések találhatók.
Feltételezések szerint a Caloris-medence keletkezését okozó ütközés által keltett lökéshullámok végighaladtak a bolygón és a túlsó felén találkoztak, ennek eredményeként ott vetõdések jöttek létre.
Ez a terület kb. 800 km széles.
A Merkúr felületén mindenütt megtalálható kráterek a Naprendszer életének elsõ néhány százmillió évében bekövetkezett ütközések maradványai.
(A kis világos kráter a kép közepén kb. 10 km átmérõjû.
A középsõ a legfeltûnõbb kráter átmérõje kb. 30 km.)
A kráterek közötti lapos területek azt sejtetik,
hogy a bolygó valaha vulkanikus tevékenység
színtere volt. A Naprendszer kialakulása után
lávafolyások tölthették ki az erõsen kráteressé
vált területeket.
A Merkúr légköre
A Merkúrnak nincs észrevehetõ sûrûségû légköre. A bolygó napsütötte oldala igen forró, fel kell tételeznünk, hogy még a legnehezebb gázok is eltávoztak onnan. Ráadásul az összes bolygó közül a Merkúr felszínének fényvisszaverõ képessége a leggyengébb, leginkább a sötét holdtalajéhoz hasonló.
A Merkúr felszíne által szórt napfény színképi vizsgálata is megerõsíti, hogy a bolygónak nincs kimutatható légköre.
Légkör tehát nem védi felszínét a meteorok becsapódásaitól és nem is pusztítja le a létrejött krátereket. Ha volt is valaha légköre, akkor a közeli Napból érkezõ részecskék árama elsodorta, vagy a nagy hõség szöktette el.
Ami megmaradt, az a hélium, olyan pici nyomással, amely a Föld felszíni légnyomásának csupán töredéke.
(Árnyékoló, védelmezõ légkör nélkül a hõmérséklet nappal eléri a 430°C-ot, ami elegendõ lenne az ólom megolvasztásához, éjjel viszont -180°C, amely a Földön majdnem elég alacsony lenne a levegõ cseppfolyósításához.)
