HTML

Csillagász

Egy rejtélyes sötét energia folyamatosan tépi szét Univerzumunkat. Ez az energia idézte elő az ősrobbanást is. Vajon még mennyi időnk van még? Ha érdekel a folytatás, Kattints! tásrsoldalunk: www.filmezzweben.hu


Holdfázis

Weblink Linkgyűjtemény Linkkatalógus Megasztár Linkkatalogus.net

Friss topikok

Linkblog

A jupiter külső holdjai

Csillagász 2010.02.17. 13:16

 A Jupiter 8 külső holdja, keringési pályájuk alapján két csoportba osztható:

11 és 12 millió kilométer között: Leda, Himalia, Lysithea és Elara
20 - 24 millió kilométer távolságra: Ananke, Carme, Pasiphae és Sinope
A Jupitertől legtávolabb (a Galilei-holdakon túl) a következő 8 kicsiny hold kering:
Leda,
Himalia,
Lysithea,
Elara,
Ananke,
Carme,
Pasiphae,
Sinope.
Leda
 
Leda (Jupiter XIII) a Jupitertől a kilencedik, és egyben az anyabolygó legkisebb holdja.
Jupitertől mért távolság: 11,094,000 km
átmérő: 16 km
tömeg: 5.68e15 kg
Léda spártai királyné a görög mitológiában. Az ő lánya volt Helené, akit Zeusz hattyú képében nemzett.
Kowal fedezte fel 1974-ben.
Leda az Ananke és Sinope társaságában a Naprendszer legkisebb holdjai közé tartozik.
Himalia
 
Himalia (Jupiter VI) a Jupiter tizedik holdja.
Jupitertől mért távolság: 11,480,000 km
átmérő: 186 km
tömeg: 9.56e18 kg
Himalia nimfa volt a görög mitológiában, aki Zeusznak három fiút szült.
Perrine fedezte fel 1904-ben.
A belső holdaktól eltérően a Leda, Himalia, Lysithea és az Elara pályájának jelentős az inklinációja a Jupiter egyenlítői síkjához viszonyítva. (Mindegyiké 28 fok körüli.)
Lysithea
 
Lysithea (Jupiter X) a Jupiter tizenegyedik holdja.
Jupitertől mért távolság: 11,720,000 km
átmérő: 36 km
tömeg: 7.77e16 kg
Zeusz egyik kevese volt a görög mitológiában.
Nicholson fedezte fel 1938-ban.
Elara
 
Elara (Jupiter VII) a Jupiter tizenkettedik holdja.
Jupitertől mért távolság: 11,737,000 km
átmérő: 76 km
tömeg: 7.77e17 kg
Elaré Zeusz Titüosz nevű óriás fiának az anyja a görög mitológiában.
Perrine fedezte fel 1905-ben.
Leda, Himalia, Lysithea és az Elara egyetlen kisbolygó maradványa lehet, amit egykor befogott és darabjaira szakított a Jupiter
Ananke
 
Ananke (Jupiter XII) a Jupiter tizenharmadik holdja.
Jupitertől mért távolság: 21,200,000 km
átmérő: 30 km
tömeg: 3.82e16 kg
Ananké az elkerülhetetlen, szükségszerű végzet istennője a görög mitológiában. Ananké két térde között orsó pörög, amelynek a tengelye a világ tengelye.
Nicholson fedezte fel 1951-ben.
Ananke, Carme, Pasiphae és Sinope holdaknak szokatlan de hasonló pályájuk van.
A Naprendszer egyik legkisebb holdja.
Carme
 
Carme (Jupiter XI) a Jupiter tizennegyedik holdja.
Jupitertől mért távolság: 22,600,000 km
átmérő: 40 km
tömeg: 9.56e16 kg
Carme egy krétai istennő anyja volt.
Nicholson fedezte fel 1938-ban.
Ananke, Carme, Pasiphae és a Sinope holdakban az a különösen furcsa, hogy mindegyikük retrográd pályán kering.
Pasiphae
 
Pasiphae (Jupiter VIII) a Jupiter tizenötödik holdja.
Jupitertől mért távolság: 23,500,000 km
átmérő: 50 km
tömeg: 1.91e17 kg
Pasziphaé Héliosz lánya és Minósz krétai király felesége a görög mitológiában. Amikor Minósz ígéretét megszegve nem áldozta fel Poszeidónnak az általa Krétára küldött gyönyörű bikát, az isten természetellenes vágyat ébresztett Pasziphaéban az állat iránt. Pasziphaé és a bika egyesüléséből született Minótaurosz (a bikafejű szörnyeteg), melyet Minósz a labirintusba zárt.
P. Melotte fedezte fel 1908-ban.
Ananke, Carme, Pasiphae és Sinope holdak pályája nagy szögben hajlik a Jupiter egyenlítői síkjához.
Sinope
 
Sinope (Jupiter IX) a Jupiter legkülső holdja.
Jupitertől mért távolság: 23,700,000 km
átmérő: 36 km
tömeg: 7.77e16 kg
Sinope olyan asszony volt a görög mitológiában, akinek Zeusz állítólag sikertelenül udvarolt.
Nicholson fedezte fel 1914-ben.
Ananke, Carme, Pasiphae és a Sinope egyetlen kisbolygó maradványa lehet, amit egykor befogott és darabjaira szakított a Jupiter.
A Naprendszer egyik legkisebb holdja.
forrás:cab

Címkék: jupiter

Szólj hozzá!

A jupiter belső holdjai

Csillagász 2010.02.17. 13:14

   A Jupiterhez közel (a Galilei-holdakon belül) négy kicsiny hold kering:

 
Metis,
Adrastea,
Amalthea,
Thebe.
Metis
 
 
Metis (Jupiter XVI) a Jupiter legbelső holdja.
Jupitertől mért távolság: 128,000 km
átmérő: 40 km
tömeg: 9.56e16 kg
a.k.a. 1979 J 3
Métisz a görög mitológiában Ókeanosz leánya. Az értelem istennője, Zeusz első felesége. Neve "megfontoltságot" jelent.
 
Synnott fedezte fel 1979-ben.
Metis és az Adrastea a Jupiter fő gyűrűjében fekszenek.
A gyűrű anyagának forrásai lehetnek.
Adrastea
 
 
Adrastea (Jupiter XV) a Jupiter második holdja.
Jupitertől mért távolság: 129,000 km
átmérő: 20 km (23 x 20 x 15)
tömeg: 1.91e16 kg
a.k.a. 1979 J 1
Adraszteia az igazságos végrehajtás istennője a görög mitológiában, a büntetések és jutalmak osztója. Nevének jelentése "elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan".
 
David Jewitt végzős egyetemi hallgató fedezte fel 1979-ben. (Danielson melett dolgozott)
Metis és az Adrastea pályája a szinkronpálya sugarán belülre esik. Pályájuk a Roche-határon is belül helyezkedik el. Lehet, hogy elég kis méretűek ahhoz, hogy elkerüljék az árapály őrlő hatását, de a pályájuk végül lehanyatlik.
Az Adrastea a Naprendszer egyik legkisebb holdja.
Amalthea
 
 
Amalthea (Jupiter V) a Jupiter harmadik holdja.
Jupitertől mért távolság: 181,000 km
átmérő: 189 km (270 x 166 x 150)
tömeg: 7.17e18 kg
Amaltheia nimfa a görög mitológiában, más változat szerint kecske, mely tejével táplálta a csecsemő Zeuszt Kréta szigetén, az Ida-hegyi barlangban, ahová anyja Rheia rejtette.
 
Barnard fedezte fel 1892-ben.
Az Amalthea és a Himalia a Jupiter ötödik, illetve hatodik legnagyobb holdja. Méreteik ugyan megegyeznek, mégis nagyságuk csak 1/15 része a nagyságban előttük levő holdnak, az Europának (a legkisebb Galilei-hold).
Ahogyan a Jupiter holdjainak többsége, az Amalthea is kötött keringésű.
Az Amalthea felszínének vöröses színét az Ioból származó kén okozza.
Mérete és szabálytalan alakja arra utal, hogy az Amlthea eléggé erős és merev égitest. Felépítésében inkább a kisbolygókhoz hasonlít mint a Galilei-holdakra.
Az Iohoz hasonlóan, az Amalthea is nagyobb hőmennyiséget sugároz ki, mint amit a Naptól kap.
Képek az Amaltheáról:
 
 
Thebe
 
 
Thebe (Jupiter XIV) a Jupiter negyedik holdja.
Jupitertől mért távolság: 222,000 km
átmérő: 100 km (100 x 90)
tömeg: 7.77e17 kg
a.k.a. 1979 J 2
Thébé Aszóposz folyamisten lánya a görög mitológiában.
 
Synnott fedezte fel 1979-ben.
 
 

Címkék: jupiter

Szólj hozzá!

Iapetus

Csillagász 2010.02.17. 13:10

 

 
A Iapetus a Szaturnusz 17. holdja: 3 561 300 km-re kering a bolygó körül. A harmadik legnagyobb szaturnuszhold: 1436 km közepes átmérőjű. Tömege 1,88·1021 kg, sűrűsége 1,27 g/cm³; elképzelhető, hogy a magja körül tiszta jég van. 1671. október 25-én fedezte föl Giovanni Domenico Cassini. Egyedi égitest, nemcsak összetétele, hanem más miatt is; egyik fele vakítóan fényes, másik koromfekete. Erősen kráterezett.
Fizikai jellemzők 
 
Legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy egyik fele, ami a pálya haladási irányába néz, fekete, mint az aszfalt, a másik irányban lévő oldala olyan világos, mint a hó. A tudósok egyetértenek abban, hogy a haladási irányban lévő oldala simára söpörhette az ott keringő sötétebb anyagot (ami talán a Phoebe-ről származott). Világos fele több mint ötször olyan fényes, mint a másik.
Pályája majdnem kör alakú, a Szaturnuszhoz képest hajlott. Kötött keringésű.
A Iapetus valószínűleg melegebb, mint bármely más hold felszíne a szaturnuszi rendszerben, mivel a sötét felszíne a rá eső napfény nagy részét elnyeli. Ezen kívül a Iapetus lassan kering a Szaturnusz körül (79 nap alatt tesz meg egy kört), így hosszú ideje van elnyelni a napfényt és felmelegedni.
Felfedezésének története 
 
Amikor Giovanni Cassini először felfedezte a Iapetus-t 1671-ben, csak a fényes oldalát tudta megfigyelni. Először a NASA Voyager-2 szondája 1981. augusztus 22-én repült el a Iapetus mellett, meglehetősen nagy távolságra, 966 000 km-re. A szonda kamerái néhány részletet felderítettek a sötét oldalról, a fényes oldalról pedig megállapították, hogy jégből áll és erősen kráterezett.
 
forrás:wikipédia

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Titán

Csillagász 2010.02.17. 13:06

 Titán – A Szaturnusz bolygó körül keringő Titán a Naprendszer egyik legér­dekesebb égitestje. A holdak közül a második legnagyobb, és az egyetlen, amelynek sűrű légköre van. Átmérője mintegy 5150 km, keringési ideje a Sza­turnusz körül 16 nap. Légköre, amelyet a földihez hasonlóan túlnyomórészt nitrogén alkot, a benne lévő szénhidrogén aeroszolok miatt átlátszatlan, ezért felszínét még a Szaturnuszt megközelítő korábbi űrszondák sem tudták lefényképezni. A légkör összetétele hasonló lehet a Föld őslégkörééhez, ezért kutatása az élet kialakulása szempontjából ígéretes. Kimutatták benne a különféle szénhidrogének, köztük a metán jelenlétét, amely a modellszá­mítások szerint ott olyan szerepet játszhat, mint a Földön a víz. A Földről végrehajtott infravörös és radarmérések szerint a Titán felszíne nagy lép­tékben nem homogén, a mínusz 180 Celsius-fokos hőmérsékletű felszínen metán-etán tengerek és »szárazföldek« lehetnek. A NASA által 1997-ben elindított Cassini űrszondán szállított európai űreszköz, a Huygens 2005. január 14-én a programnak megfelelően behatolt a Titán légkörébe, majd ejtőernyők segítségével leereszkedett a felszínre, és ott még két órán keresztül működött. A leszállás közben végrehajtott és a felszínen végzett mérések egy részét a Cassini szonda továbbította a mintegy 1,5 milliárd km-re lévő Földre. A képeken kerekre csiszolódott »kövekkel« borított felszín, völgyhálózat és »partvidék« látható.

Összeállította: 
Illés Erzsébet
Utolsó frissítés: 
2005. január 18.
© 2005 MTA
   
  Kapcsok a világháló felé  forrás:enc.hu
A nagyításhoz kattintson a képre!

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Rhea

Csillagász 2010.02.17. 13:04

 A Rhea (görög Ῥέᾱ) a Szaturnusz második legnagyobb holdja. Nevét a görög mitológia alakjáról, Rhea titánról kapta. A holdat 1672-ben Giovanni Domenico Cassini fedezte fel és nevezte el.

 
Pályatulajdonságok 
 
A Rhea a Szaturnusz legkülső, E jelű gyűrűjében, egy 527 040 km sugarú, közel kör alakú pályán (a Szaturnusz sugarának 8,75-szorosa) kering a bolygója körül, azt mintegy 4,52 földi nap (4 nap 12 óra 26 perc) alatt kerüli meg. Tengelyforgása kötött, így a Holdhoz hasonlóan a Rhea is mindig ugyanazt az oldalát mutatja a bolygója felé.
Fizikai tulajdonságok 
 
 
 
A Rhea
A Rhea jeges test, mintegy 1,233 g/cm³ sűrűséggel. Az alacsony sűrűségből arra lehet következtetni, hogy 25%-a kőzetekből (2,53 kg/m³), 75%-a pedig vízjégből (1000 kg/m³) épül fel. A Cassini-Huygens űrszonda 2005. november 25-én az 500 km-es magasságban történő átrepülése során megállapította, hogy a hold homogén belsővel rendelkezik. Légköre nincs. A Rhea felszíni hőmérséklete közvetlen napsugárzásnál -174 °C, árnyékban pedig -220 °C és -200 °C közötti. A gravitációs állandó 0,264 m/s².
A Rhea kráterekkel sűrűn borított felszínű test, leginkább a Szaturnusz Dione nevű holdjára hasonlít. Felszíne a kráterek sűrűsége alapján két, földtanilag elkülönülő területre osztható: az egyik 40 km-nél nagyobb átmérőjű, míg a másik (az egyenlítői és poláris területek egyes részein) ennél kisebb kráterekkel borított. Ez azt sejteti, hogy egy fontos felszínformáló folyamat alakította a képződése során.
A hold Szaturnusz felé eső oldala kráterekkel sűrűn szabdalt, a másik oldalon világos formák hálózata figyelhető meg sötét alapon. Korábban úgy gondolták, ezek a hold korai történetében (amikor a magja még folyékony volt) a jégvulkánok által felszínre kilövellt anyagból épülnek fel. Azonban a Dione (melyen hasonló, de még kiugróbb vonalas formák figyelhetők meg) felszínével kapcsolatos kutatások nemrégiben megmutatták, hogy ezek a formák valójában jégszirtek, így valószínűsíthető, hogy a Rheán is ezek az alakzatok vannak jelen.
2006. január 17-én a Cassini űrszonda közeli elrepülése során a Rheáról az addigiaknál nagyobb felbontással és kisebb szögből készített képeket. Bár ezek tudományos kiértékelése még folyamatban van, a képek igazolják az állítást, hogy a hold felszínén lévő formák a Dionéhez hasonlóan jégszirtek.
forrás:wikipédia
 
A Rhea a Voyager-1 felvételén

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Dione

Csillagász 2010.02.17. 12:59

 Anyabolygójától 377 400 km-re kering. Átlagos átmérője 1118 km. 1,1·1021 kg-os tömegével és 1,43g/cm3 sűrűségével a legsűrűbb szaturnuszhold. Cassini fedezte fel 1684-ben.

Pályáján két kicsiny hold kíséri, a Helene és a Polydeuces (nevüket a görög mitológia szereplőiről kapták). A holdak gravitációsan kötött pályán mozognak a Dionéhoz képest: a Helene (átmérője mintegy 30 km) előtte halad 60°-al, míg a Polydeuces 60°-al lemaradva követi. A Polydeuces átmérője a Helene átmérőjének kevesebb, mint fele, a keringési pályán való helyzete nagy ingadozásokat mutat.
Az árapályerők hatására szinkron módon kering, mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Szaturnusz felé.
Felszíne nagy fényességbeli kontrasztot mutat, a keringési irányba eső oldala jóval világosabb.
A Szaturnusz több más holdjához hasonlóan a Dione is rezonanciában kering, 66 órás keringési ideje kétszerese a Szaturnuszhoz közelebb keringő Enceladus-énak.
forrás:wikipédia
Dione and Saturn.jpg

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Tethys

Csillagász 2010.02.17. 12:57

 A Tethys a Szaturnusz 9. holdja, 294 660 km-re a Szaturnusz körül kering (még a ritka E-gyűrűn belül), átmérője 1060 km, tömege 7,55 ·1020 kg. Felfedezője Jacques Cassini, aki 1684-ben pillantotta meg az égitestet.

Keringési rezonanciában van egy belső holddal, a Mimas-szal. A Tethys 45 óra alatt tesz egy keringést, mialatt a Mimas kettőt. Az árapályerők hatására szinkron módon kering, mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Szaturnusz felé. Közös a pályája az apró Telesto-val és a Calypso-val (amik titánok leányai után kapták a nevüket). A három hold gravitációsan kötött pályán mozog: a Telesto a Tethys előtt 60°-al, az L4 Lagrange-pontban, a Calypso 60°-al utána, az L5 pontban helyezkedik el.
forrás:wikipédia

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Enceladus

Csillagász 2010.02.17. 12:55

Az Enceladus (görög: Εγκέλαδος, ejtsd: enkeládusz) a Szaturnusz bolygó hatodik legnagyobb holdja (a Szaturnusz legkülső, "E" gyűrűjében), amelyet William Herschel fedezett fel 1789-ben.
A hold mindössze 500 kilométer átmérőjű és csaknem 100%-ban visszaveri a rávetődő napfényt. Régóta ismert, hogy felületét vízjég borítja, de ezen kívül nagyon keveset tudtunk róla, mielőtt az 1980-as évek elején elhaladt mellette a két Voyager űrszonda. A Voyager–2 derítette ki, hogy a holdon kis mérete ellenére még viszonylag rövid idővel ezelőtt is aktív felszínképző erők működtek: a kráterekkel sűrűn lyuggatott öreg felszínen kívül olyan tektonikusan kiformálódott területek is találhatók, amelyek nem régebben keletkeztek, mint 100 millió év.
A 2004-ben Szaturnusz körüli pályára állt Cassini-Huygens űrszonda további kérdésekre adott választ, illetve újabbakat vetett fel. 2005-ben többször is az Enceladus közelében repült el. Többek közt felszálló vízpárát azonosított a hold déli-sarki régiójában. Ez a felfedezés, valamint az, hogy felszálló hőt is sikerült detektálni és hogy a déli-sarki régióban nagyon kevés a becsapódási kráter, mind arra utal, hogy az Enceladus geológiailag ma is aktív.
Az Enceladus egyike annak a három égitestnek a külső Naprendszerben (a Jupiter Io és a Neptunusz Triton holdjai mellett), amelyeken aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg. Az Enceladus gázkitöréseinek elemzése azt mutatta, hogy a felszín alatti folyékony víztömegből eredhetnek. A pára egyedi összetétele alapján sok tudós arra a következtetésre jutott, hogy az Enceladus ígéretes terepévé válhat az űrbiológiai vizsgálatoknak. A párakilövellésből voltak, akik arra is következtettek, hogy az Enceladust elhagyó anyag lehet a Szaturnusz diffúz E gyűrűjének forrása.
forrás:wikipédia

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Mimas

Csillagász 2010.02.17. 12:51

 

 
A Mimas a Szaturnusz hetedik holdja, a nagyobb holdak közül a legbelső. William Herschel fedezte fel 1789-ben. Nevét a görög mitológia egy óriásáról kapta, aki Héraklész áldozata lett.
A hold átlagos átmérője 392 km (418 x 392 x 383 km), átlagos távolsága a Szaturnusztól 185 520 km, közel körpályán kering. Az árapályerők hatására mindig ugyanazzal az oldalával fordul a Szaturnusz felé. A Mimas keringési rezonanciában van a Szaturnusz egyik távolabbi holdjával, a Tethys-szel, 22,6 órás keringési ideje pontosan fele a Tethys-ének. A két hold egymást legjobban megközelítő találkozása a Szaturnusznak mindig ugyanazon az oldalán történik.
Tömege 3,81 x 1019 kg.
A Mimas sűrűsége kicsi (1,17 g/cm³), főként jégből áll. Hőmérséklete ennek megfelelően rendkívül alacsony, körülbelül −200 °C. Az ilyen nagy képződmény létezése azt igazolja, hogy az itt uralkodó hőmérsékleten a jég szilárdsága vetekszik a kőével.
A Szaturnusz holdak közül ez a legkisebb, gömb alakú, felületén megannyi becsapódásból származó kráter van. A legfeltűnőbb képződmény a Herschel-kráter, melynek átmérője 140 km, a Mimas átmérőjének egyharmadát teszi ki. Mélysége meghaladja a 10 km-t, fala 5 km-rel emelkedik környezete fölé. A kráter közepén egy kb. 6 km magas hegycsúcs található. (Mintha szeme lenne.) A Herschel krátert előidéző hatalmas becsapódás igen közel sodorhatta a holdat a teljes megsemmisüléshez. A Mimas ellentétes oldalán látható roncsolódási nyomok arra utalnak, hogy a becsapódás kis híján kettészakította az égitestet.
A Mimason található képződmények Arthur király és a Kerekasztal lovagjai legendájának szereplőiről kapták nevüket. Csupán a Herschel-kráter kivétel, mely a hold felfedezőjének nevét viseli.
 
A Mimas a Cassini űrszonda 2005-ös felvételén (NASA)

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Gabriella

Csillagász 2010.02.17. 12:48

 

 
A Naprendszer tizedik bolygóját, a Xena-t idén júliusban felfedező asztrológusok a Hawaii Keck obszervatórium segítségével szeptemberben annak holdjára is rábukkantak. A Xena, melyet korábban 2003 UB313-ként azonosítottak, a TV sorozat harcos hercegnőjéről kapta becenevét, így a holdját filmbeli kísérője után Gabriellának nevezték el.

A páros a Pluto mögött helyezkedik el a Kuiper övként ismert sávban, abban a régióban, mely inkább üstökösöknek, aszteroidáknak és egyéb űrszikláknak ad otthont. A lehetséges tizedik bolygó igen excentrikus pályán mozog, 45 fokkal eltérve a többi bolygó pályájától. A keringési pályája eliptikus. Amikor a legközelebb van a Naphoz, távolsága 5,6 milliárd km, a legtávolabbi ponton 14,5 milliárd km-nyire van. A Föld ezzel szemben nagyjából azonos távolságban, 150 millió km-re kering a Naptól. 

A Xena számára 560 földévbe telik a Nap körül egy kört megtenni, míg a Pluto-nak "csak" 250 földévre van szüksége. A Xena egyike annak a három nagyobb bolygószerű égitestnek, melyet nemrégiben fedeztek fel a Naprendszerben. A másik kettőnek hasonlóan játékos beceneve van: az egyik Santa, azaz Télapó, a másik Easterbunny, azaz húsvéti nyúl. A Xena nagyobb méretű mint a Pluto, de az asztrojnómusok nem biztosak abban, hogy a tömege is nagyobb-e. A Hold felfedezése ezért jelentős, hiszen az ékes bizonyítéka az elég vonzerővel (gravitációval) rendelkező tömegnek. 

A Gabriella a becslések szerint viszonylag közeli pályán kering a Xena körül, megközelítőleg 14 nap alatt járja körbe a Xena-t. A Nemzetközi Asztronómiai Szövetség, mely döntést hoz arról, hogy egy égitest bolygónak minősíthető-e, a Xena-t trans-Neptun objektumnak tekinti, amely a Pluto-hoz hasonlóan keresztezi a Neptun pályáját. Sok asztronómus a Pluto bolygó státuszát is megkérdőjelezi. De a Xena felfedezése és annak mérete arra késztette a szövetséget, hogy átgondolja a bolygó fogalmának újradefiniálását.

Amíg a szövetség dűlőre nem jut, az az állítás érvényes, miszerint minden olyan égitest, melyet a Naptól 40 Nap-Föld távolságnál kijjebb találnak, a Trans-Neptun populációhoz tartozik.
forrás:nethírlap

Címkék: xena

Szólj hozzá!

Charon

Csillagász 2010.02.17. 12:47

 

A Plútó holdja, a Charon

A Charon átlagos távolsága a Plútó középpontjától 20000 km, és a bolygó saját tengelye körüli forgásával azonos idő alatt kerüli meg a Plútót. Átmérője kb. 1186 km, ami a Plútóénak több mint a fele, s így saját bolygójához viszonyított aránya a legnagyobb a Naprendszer valamennyi holdja között.

A Plútóhoz hasonlóan valószínűleg a Charon is jeges égitest, s ha ez így van, akkor tömege körülbelül egytizede a Plútóénak

Címkék: plútó

Szólj hozzá!

Xena

Csillagász 2010.02.17. 12:46

 Erisnek hívják, Xenának becézik

A Nap és bolygótestvéreink, New Horizons - 2006.09.18. 08:08.

 

A törpebolygók közé tartozó 134340-es számú kisbolygó nevét régóta ismerjük. A Plútó kisbolygóként való beszámozása mellett az IAU elnevezte a sokáig „10. bolygónak” is nevezett 2003 UB313-at, melyről felfedezése óta kiderült, holdja is van.

A vita hetek, hónapok óta megy azon, bolygó-e a Plútó. Ez igazából csak az angol terminológiában kérdéses. Angolul a nagybolygó és kisbolygó planet, illetve asteroid. Utóbbira a minor planet (kisbolygó) elnevezés ma már alig használt. Sőt, a nagybolygók egyik típusa az óriásbolygó (giant planet), melyek között a négy gázbolygót találjuk. Ugyanúgy, ahogy tehát a nagybolygók között vannak óriásbolygók, most a kisbolygók között is beszélhetünk törpebolygóknól. A Fő Kisbolygóöv kisbolygói között ismert törpebolygó a Ceres, a Kuiper-öv kisbolygói között pedig a Plútó és a 2003 UB313.

Michael E. Brown, Chad Trujillo és David Rabinowitz 2005. január 5-én 2003. október 21-én készített felvételeken azonosították. A felfedezők a fényessége alapján következtetett átmérőre hivatkozva bejelentették, a felfedezett égitest nagyobb a Plútónál, s így az a 10. bolygó, ők pedig 1930 óta az első bolygófelfedezők. Később kiderült, fényvisszaverő képessége valójában kisebb, s valódi átmérője a Plútóénál kisebbnek adódott. A felfedező csoport a bolygót Xenának, a 2005 októberében szintén Michael Brown által felfedezett holdját pedig Gabrielle-nek nevezték el. (A Xena nevének eredetileg Michael Brown a Lila nevet javasolta akkor született Lilah nevű lánya után. Akkor még nem sejtették, hogy nagybolygó-esélyes égitestről van szó.)

 

Az IAU (Nemzetközi Csillagászati Unió) sajtóközleménye szerint a Working Group for Planetary System Nomenclature (WGPSN - Bolygórendszer Nevezéktana Munkacsoport) és a Committee for Small Body Nomenclature (CSBN - Kis Égitestek Nevezéktana Bizottság) egyetértésében szeptember 13-tól a 2003 UB313 (136199 jelű kisbolygó) az Eris nevet kapja, holdját pedig ezentúl Dysmoniának kell hívni. Mindeközben a Minor Planet Center (Kisbolygó központ) kisbolygóként is beszámozta a Plútót, 134340-es számon.

Erisz görög istennő (latinul Dicordia) a káosz istennője, aki Harmónia (latinul Concordia) ellentétes figurája. Erisz lányát Düsznómiának hívták.

Felhívjuk a figyelmet, hogy a magyar helyesírás szerint az istennőről elnevezett törpebolygót Erisnek és nem Erisznek kell írni! (Ahogy a legnagyobb főövbeli kisbolygó is Ceres Ceresz helyett.) Az egyetlen kisbolygó, ami fonetikusan irandó, a Plútó nevet viseli, de az görög helyett római istenről kapta a nevét. (A kisbolygóknál a görög nyelv latin átírását kell követni.)

 

Horvai Ferenc

Címkék: xena

Szólj hozzá!

Plútó

Csillagász 2010.02.17. 12:44

 

Plútó

A Naprendszer legkülső bolygója. Nem tartozik az óriásbolygók közé. 5908,1 millio km közepes naptávolsága és kicsiny (kb.3000km) átmérője miatt igen halvány égitest, nagyon keveset tudunk róla, hiszen a legnagyobb távcsövek sem látnak a felszínén részleteket. Keringési ideje 248 év 157 nap, tehát fölfedezése (1930) óta pályájának csak kis részét futotta be. E pálya erősen lapult ellipszis,ezért a Plútó időnként a Neptunuszon belülre kerül (1979 és 1999 közt is!). Egy holdja van

forrás:freeweb

Címkék: plútó

Szólj hozzá!

Uránusz

Csillagász 2010.02.17. 12:41

 Uránusz

 
 
Az Uránusz a Naptól a hetedik, átmérõje szerint pedig a harmadik legnagyobb bolygó, gázból álló óriás.
Átmérõje mintegy négyszer akkora, mint a Földé, és központi sziklás magja kb. olyan méretû mint a Föld. 
Az Uránusz rendkívüli tulajdonsága forgástengelyének helyzete, amely annyira lehajlott, hogy az északi pólusa 8 fokkal a pályasíkja alatt van. Az égitest egyenlítõi síkja 97 fok 55 perces szögben metszi a pálya síkját. Az Uránusz éppen ellenkezõ irányban forog, mint a bolygók többsége: forgása retrográd, mint a Plútóé és a Vénuszé.
Az Uránuszt csak egyetlen ûrszonda, a Voyager-2 látogatta meg 1986. január 24-én.
 
 
Az Uránusz forgástengelye
 
 
Nagyon érdekes, hogy az Uránusz forgástengelye majdnem pontosan a bolygó pályasíkjában fekszik. Az égitest egyenlítõi síkja 97 fok 55 perces szögben metszi a pálya síkját, tehát még a derékszögnél is meredekebben. Az Uránusz pályájának bizonyos pontjaiban a bolygó forgástengelye éppen bolygónk felé mutat. Ha egy megfigyelõ ilyenkor a bolygó megfelelõ pólusán állna, azt tapasztalná, hogy a Nap majdnem pontosan a zenitben áll. Számára az Uránusz-nap hossza egyenlõ volna az Uránusz-év hosszával azaz 84 földi évvel. A Nap több mint 40 esztendeig egyfolytában a horizont fölött látszana. E különös jelenséget úgy is felfoghatjuk, mint a földi sarkvidékeken megfigyelhetõ éjféli nap tünemény jóval nagyobb változatát.
 
 
 
Az Uránusz szerkezete
 
 
Az Uránusz a Jupiter típusú bolygók közé tartozik, nagyobb az átmérõje, de kisebb a tömege mint a Neptunusznak.
 
 
 
  Vasból és szilikátokból álló magja nagyobb, mint a Föld, a tömege pedig a Földének háromszorosa. A magot kb. 18000 km sugarú vízbõl, ammóniából és metánjégbõl álló kéreg és egy vastag, héliumot, hidrogént és metánt tartalmazó légkör övezi. (A bolygó belseje talán részben folyékony.) 
Vastag légköre van, amely kõzetekbõl álló magjának középpontjában 20 milliószor akkora nyomást hoz létre, mint amekkora a nyomás a Földön a tenger szintjén. De a bolygó túl kicsi ahhoz, hogy magját fémes hidrogén vegye körül, mint a Jupiterét és a Szaturnuszét. Van azonban mágneses tere, melyet a magjában keringõ áramok hoznak létre, mágneses tengelye 60 fokos szöget zár be a forgástengellyel.
 
 
Amíg az óriásbolygók mindegyike a Naptól nyert hõnek körülbelül a kétszeresét bocsátja ki, addig ezt az Uránuszról nem sikerült kimutatni.
 
 
Az Uránusz felfedezése
 
 
 
A Merkúrral, Vénusszal, Marssal, Jupiterrel és Szaturnusszal szemben -amelyek szabad szemmel is megfigyelhetõ objektumok-, az Uránuszt nem ismerték az ókori és a középkori csillagászok. Az Uránusz akkor is csak halvány csillagnak látszik amikor a legfényesebb.
Az Uránuszt a csillagászat történetének egyik legjobb megfigyelõje, Sir William Herschel fedezte fel 1781. március 13-án a körülbelül 18 cm átmérõjû távcsövével. Amikor megpillantotta a korong alakúnak tûnõ objektumot, amely határozottan különbözött a pontszerûnek tûnõ csillagoktól, azt gondolta, hogy egy üstököst fedezett fel. 
Mivel az Uránusz korongjának átmérõje kisebb, mint 4 ívmásodperc, részletesebb vizsgálatára csak nagyobb távcsövek használata során lehet reményünk. Jó megfigyelési körülmények között felismerhetjük a bolygó korongjának zöldes színét. 
Két évszázaddal késõbb fedezték fel halvány gyûrûrendszerét, majd 1986. januárjában a Voyager-2-nek köszönhetõen bõvültek róla az ismereteink. Máig ez az egyetlen ûrszonda, amely felkereste.
 
 
 
Az Uránusz gyûrûi
 
 
 
Az Uránusz gyûrûit 1977-ben fedezték fel, amikor azt figyelték, hogy a bolygó eltakar egy csillagot.  A csillag fénye a fedés elõtt, majd a fedés után is többször elhalványodott, mivel a bolygó körüli koncentrikus gyûrûk bizonyos idõközönként, átmenetileg eltakarták.
 
 
 
  Az Uránusz körül 11, meglehetõsen sötét gyûrût fedeztek fel, amelyek enyhén elnyúlt alakúak, és a bolygó középpontjától 38 000 és 52 000 km közötti távolságban találhatóak.
A gyûrûrendszer a felhõzet teteje felett mintegy 12 000-tõl  26 000 km-ig terjedõ magasságban helyezkednek el. 
Az Uránusz gyûrûi nem olyan látványosak, mint a Szaturnusz gyûrûi, mégis szokatlanok, mert a legsötétebb anyagot tartalmazzák, amelyet valaha is felfedeztek a Naprendszerben.
 
 
Az Uránusz holdjai
 
 
Az Uránusznak 15 ismert holdja van. Ellentétben a Naprendszer többi objektumával az Uránusz holdjait nem az ókori mitológiából, hanem Shakespeare színpadi mûveinek és Alexander Pope angol költõ Fürtrablás címû szatirikus eposzának szereplõirõl nevezték el. 
1985 végéig az Uránusznak csak az öt nagy holdját, az Arielt, Umbrielt, Titaniát, Oberont és a Mirandát ismerték. 
(Közül is kettõt még Herschel fedezett fel.) 1985 - 86-ban a Mirandán belüli térségben a Voyager-2  fedezett fel tíz kicsiny sötét holdat. A tíz kicsiny hold átmérõje 26 és 154 km között van.
 
 
 
  Ez a kép a Voyager-2 által 1986. januárjában az Uránuszról és öt nagy holdjáról készített képekbõl áll össze.
A kép elõterében az Ariel, bal oldalán az Umbriel, az elõtérben jobbra a Miranda látható. A Titania jobb oldalon, az Oberon a kép tetején található.
 
Ezeknek a holdaknak az átmérõje 472 és 1580 km között váltakozik.
Az Uránusz öt nagy holdja egyben az 
öt legkülsõ is, melyek az Uránusztól 
130 000 - 600 000 km közötti 
távolságban keringenek. 
 
Ezek a nagy holdak valószínûleg jég és kõzetek fele-fele arányú keverékébõl állnak. 
Mindegyik hold az Uránusz egyenlítõi síkjában kering.
 
 
Öt nagy holdja: 
 
A Miranda az Uránusz legbelsõ nagy holdja. Az  Uránusztól mért távolsága 129 850 km, átmérõje 472 km. Az öt nagy hold közül a legkisebb. 
Furcsa, toldott-foldottnak tetszõ hold. Lehetséges, hogy az eredeti hold egy becsapódás következtében széthullott, de darabjai késõbb újra összeálltak. Felszíne a kõszirtek, kráterek és szurdokvölgyek (kanyonok) összevisszasága. Szurdokvölgyei néhány tízszer mélyebbek, mint a Földön a Grand Canyon.  Kuiper fedezte fel 1948-ban.  Miranda a varázsló Prospero lánya Shakespeare A vihar címû drámájában. 
Az Ariel Uránusztól mért távolsága 190 930 km, átmérõje 1158 km. Felszínén kevés kráter akad, de keresztül-kasul 30 km mélységig terjedõ árkok borítják. Úgy tûnik, hogy a vulkáni tevékenység újjáalakította felszínét. Lassell fedezte fel 1851-ben. Ariel pajkos légi szellem Shakespeare A vihar címû drámájában.
Az Umbriel az Uránusz harmadik legnagyobb holdja. Az Uránusztól mért távolsága 265 980 km, átmérõje 1170 km. Bár látható rajta egy 110 km méretû kráter, felszíne nem mutatja vulkanizmus jeleit. Lassell fedezte fel 1851-ben.  Umbriel egy szereplõ Alexander Pope A fürtrablás címû komikus eposzában. 
A Titania az Uránusz legnagyobb holdja, Uránusztól mért távolsága 436 270 km, átmérõje 1578 km. Felszínét jég borítja, hosszú völgyek szabdalják fel a nemegyszer 400 km átmérõjû kráterek vidékét. Van egy 1500 km hosszú, 75 km széles völgye. Herschel fedezte fel 1787-ben.  Titania a tündérek királynõje és Oberon felesége Shakespeare Szentivánéji álom címû drámájában.
Az Oberon az Uránusz legkülsõ holdja, és a második legnagyobb. Uránusztól mért távolsága 583 420 km átmérõje 1523 km. Sok krátere van, ezek némelyike vulkáni aktivitás jeleit mutatja. Herschel fedezte fel 1787-ben. Oberon a tündérek királya és Titania férje Shakespeare Szentivánéji álom címû drámájában.
 

Címkék: uránusz

Szólj hozzá!

Szaturnusz

Csillagász 2010.02.17. 12:30

 

Szaturnusz
 
 
A Szaturnusz a gázból álló óriás, a Jupiter után a Naprendszer második legnagyobb bolygója. 
Az ókorban is ismert bolygók közül a Szaturnusz a legtávolabbi. Évszázadok óta gyûrûs bolygóként ismeretes, a négy óriásbolygó közül a Szaturnusz gyûrûi a legimpozánsabbak.
Távcsõvel vizsgálva pompás látvány nyújt. A Jupiterhez hasonlóan ezt a bolygót is az egyenlítõjével párhuzamos, világos és sötét csíkokból álló mintázat borítja, de a sávok sokkal szabályosabbak, bár kevésbé körülhatároltak, mint a Jupiter sávjai, és színük is halványabb. A fénylõ foltok is ritkábban tûnnek fel. Bár a Szaturnusz lassabban forog tengelye körül, mint a Jupiter, mégis kissé lapultabb annál. Tömege kicsit kisebb, mint a Jupiter tömegének egyharmada, térfogata pedig  valamivel nagyobb mint a Jupiter térfogatának fele, ez a legkisebb sûrûségû bolygó, sûrûsége kisebb mint a vízé.
A Szaturnuszt elõször a Pioneer-11 látogatta meg 1979-ben, majd késõbb a Voyager-1 illetve a Voyager-2. 
 
Forrás:csillagaszat.uw.hu
 
 
A Szaturnusz felszíne, légköre
 
 
  A Szaturnusz a gázbolygók családjába tartozik, és eltérõen a Föld típusú égitestektõl nincs szilárd felszíne, felépítése a Jupiteréhez hasonló.
A Szaturnusz légköre hidrogénbõl és hidrogénvegyületekbõl, valamint héliumból áll. (Hasonló a Jupiteréhez, csak ott kicsit nagyobb a héliumtartalom.) 
Hasonlóan a Jupiterhez a Szaturnusz kétszer annyi hõt bocsát ki, mint amennyi a bolygóra érkezik. Mivel a Szaturnusz kisebb tömegû, mint a Jupiter, sokkal gyorsabban hûlt le, ami lehetõvé tette, hogy a hélium cseppecskék formájában kicsapódjon. Ez esõszerûen lehull a bolygó belsejében, miáltal a légkör héliumban elszegényedik, a belsõ rész viszont felmelegszik.
  A Szaturnusz korongja határozottan sárgának tûnik, egyenlítõi területei enyhén vörösesek, övei barnás, sarkvidékei pedig kékesszürke árnyalatúak. E színek alkalmanként módosulhatnak. 
Valószínûleg ez lehet a nagyobb hõkibocsátás oka. 
A Szaturnusz légkörének szélviharai, légörvényei, hullámai és egymással kölcsönhatásban lévõ foltjai arról tanúskodnak, hogy 
e különös világ belsejébõl a hõ hevesen áramlik kifelé.
A Szaturnusz mágneses tere erõs, és mágneses mezejének tengelye 1 fokos szögben hajlik a forgástengelyéhez.
 
 
 
A Szaturnusz gyûrûi
 
 
  A gyûrûrendszer a Szaturnusz felhõzete felett 7000 km magasságban kezdõdik, és egészen 74 000 km-ig terjed a világûrbe. A gyûrûk az átmérõjükhöz képest olyan vékonyak, mint egy labdarúgópálya területére szétterített óriási selyempapír. A gyûrûk egyike sem vastagabb néhány tíz méternél, és mindegyik milliónyi vízjég részecskébõl, valamennyi porból és némi fémes anyagból áll.
  A részecskék mérete jégkockányi mérettõl akkora darabokig terjed, mint egy háztartási hûtõgép, vagy még nagyobbak. 
Mindegyik részecske valójában a bolygónak egy holdacskája, és mindegyiknek megvan a maga pályája. 
 
 
Mindegyik gyûrû sok gyûrûcskébõl áll, és feltételezik, hogy a gyûrûk között keringõ kis holdak gravitációs hatása tereli a részecskéket úgy, hogy a részecskék kisöprõdnek bizonyos pályákról, és sávokba koncentrálódnak. Például az F gyûrût felépítõ részecskéket két terelõhold, a Pandora és a Prometheus gravitációs hatása rendezte keskeny szálakba.
 
 
 
  Földi távcsöveken át szemlélve a Szaturnusz gyûrûrendszerét 
hosszú ideig három külön összetevõbõl álló rendszernek ismerték. 
A legkülsõ gyûrû volt
az A gyûrû, melyet a 4000 kilométeres Cassini-rés választott el a legfényesebb B gyûrûtõl, a legbelsõ pedig a C vagy Fátyolgyûrû.
 
 
A Szaturnusz gyûrûi pontosan a bolygó egyenlítõi síkjában fekszenek. Egy teljes Szaturnusz-év leforgása alatt a bolygó gyûrûrendszerét "alulról" és "felülrõl" egyaránt szemügyre vehetjük. Amikor a Szaturnusz valamelyik napfordulópontja közelében jár, vagyis amikor a bolygó forgástengelye éppen felénk -illetve tõlünk el- mutat, az égitest majdnem kör alakúnak látszik. Ekkor tárul fel elõttünk legszebben a gyûrûrendszer, ekkor vehetjük szemügyre felületének legnagyobb hányadát. Ahogy a bolygó közeledik egyik vagy másik napéjegyenlõségéhez, tehát azokhoz a helyzeteihez, ahol gyûrûjét éppen élérõl figyelhetjük meg, egyre jobban szemünkbe ötlik ellipszoidális alakja, amely jócskán lapult. Egyenlítõi sugara 10%-kal haladja meg a poláris sugarát. A szaturnuszi napéjegyenlõségek idején a gyûrûrendszer hajlásszöge minimálissá válik, a gyûrûk csupán keskeny vonalként figyelhetõk meg, sõt esetleg néhány órára -amíg a Föld áthalad a gyûrûk síkján- látszólag el is tûnhetnek. A Szaturnusz látszólagos fényessége nagymértékben függ attól, hogy látóirányunkkal mekkora szöget zár be a bolygó gyûrûrendszerének síkja.
 
A gyûrûk felfedezése
 
A Szaturnusz gyûrûit elsõként Galilei látta meg 1610-ben. Kezdetleges távcsöveivel azonban még nem tudta megállapítani valódi szerkezetüket. Õ a látottakat úgy értelmezte, hogy Szaturnusz három, egymáshoz nagyon közel keringõ bolygóból álló rendszer (melyek közül a középsõ mintegy háromszor akkora méretû, mint a két oldalsó).Néhány évvel késõbb amikor a Föld áthaladt a gyûrûk síkján, a szem elõl tévesztette a két "kísérõt". Galilei egy õsi mítoszt idézett fel, panaszosan megkérdezve: "Vajon a Szaturnusz lenyelhette gyermekeit?"
 
 
 
  1655-ben egy holland csillagász, Christian Huygens megjegyezte, hogy " a Szaturnuszt körülveszi egy vékony gyûrû, amely egyetlen pontban sem érintkezik a bolygóval és szöget zár be az Ekliptikával". Huygens azt gondolta, hogy a gyûrû egy szilárd test. 
 
Jean Dominiue Cassini olasz csillagász, aki Párizsban dolgozott, 1675-ben észrevette, hogy az, ami egyetlen gyûrûnek látszott, valójában két részre hasadt - ezek az A és B gyûrû nevet kapták. A közöttük lévõ rést pedig Cassini-résnek nevezzük. Ezt a rést mindaddig üresnek tartották, míg az elsõ ûrszondák meg nem jelentek a Szaturnusz mellett, ám ekkor kiderült, hogy a Cassini-féle résen belül számos, elemi gyûrûkbõl álló rendszer található.
  (A Szaturnusz holdjainak gravitációs ereje hatással van a gyûrûrendszerben keringõ részecskékre, ennek hatására jött létre a Cassini-rés.)
Egy harmadik a bolygóhoz közelebbi, a bolygó korongjához képest halványnak tûnõ C - vagy Fátyolgyûrût - 1850-ben fedezték fel. 
1856-ban James Clerk Maxvell kimutatta, hogy egy szilárd gyûrû a Szaturnusz gravitációs erõterének hatására széttöredezne. Igaza volt. 
A Szaturnusz gyûrûi különálló részecskékbõl épülnek fel, amelyek mind önállóan keringenek a bolygó körül a Kepler törvényeknek megfelelõen, 
ezért a gyûrûrendszer külsõ része a leglassabban, míg a belsõ része a leggyorsabban mozog.
 
 
 
Az újabban a bolygóhoz küldött ûrszondák további gyûrûket és sok részletet fedeztek fel. 
A Földrõl különálló gyûrûnek látszó részeket a résektõl csak a bennük található sokkal több vékony gyûrû (elemi gyûrû) különbözteti meg.
 
Roche 1850-ben kimutatta, hogy a bolygókhoz túlságosan közel keringõ holdak szétmorzsolódnak a gravitációs erõk hatására, mivel a bolygóhoz közelebbi részei gyorsabban akarnak keringeni, mint a távolabbiak. Ha a hold is és a bolygó is ugyanolyan sûrûségû anyagból épül fel, akkor ez a "veszélyzóna" a bolygó középpontjától 2,44 bolygósugárnyi távolságban húzódik. A Szaturnusz legbelsõ ismert holdja a Mimas e kritikus távolságon kívül van ugyan, de a gyûrûk teljes egészükben azon belül helyezkednek el. Elképzelhetõ, hogy a gyûrûrendszer valaha a bolygó egyik holdja volt, amely széttöredezett, vagy talán olyan anyagból keletkezett, amelynek a bolygórendszer születése óta sohasem volt lehetõsége arra, hogy nagyobb égitestté álljon össze. 
   
 
A Szaturnusz holdjai
 
 
A Szaturnusznak több mint 20 holdja van, 18 holdjának van neve, több holdja van mint bármelyik más bolygónak. Biztos azonban, hogy további kisméretû holdak várnak felfedezésre.
A bolygó középpontjától mért távolságuk 133600 kilométertõl majdnem 13 millió kilométerig terjed. 
Az ismert holdak mérete a Naprendszer második legnagyobb holdjának (Titán) 5150 km-es átmérõjétõl a Naprendszer második legkisebb ismert holdjának a Pannak (a Mars Deimosznál alig nagyobb) 20 km-es átmérõjéig terjed.
 
 
 
 
 
Négy holdnak (Thetys, Iapetus, Dione, Rhea) az átmérõje 1000 km felett van (1060 - 1530 km), nyolcnak az átmérõje 80 és 500 km közötti, míg a többi hold átmérõje 40 km alatt van. A legkülsõt, a Phoebét kivéve valamennyi direkt keringésû hold.
A kép a Voyager-1 által 1980. novemberében készített képekbõl lett összerakva. A kép elõterében a Dion látható. Balra fenn az Epimetheus és a Rhea a Szaturnusz gyûrûi mellett. Jobbra a Szaturnusz gyûrûi alatt az Enceladus, Mimas, Tethys, and Iapetus (jobbra lenn). A felhõvel borított Titán a jobb felsõ sarokban látható.
 
 
A Thetys és a Mimas felszínén hatalmas becsapódási kráterek látszanak. Pl. az Odysseus-kráter átmérõje 400 km a csupán 1050 km átmérõjû Thetys holdon. A becsapódás alaposan megrázkódtathatta a Thetyst , amely a kráterrel ellentétes oldalon újraformálódott: egy hatalmas , 5 km mély, 100 km széles és 2000 km hosszú szurdokvölgy keletkezett. A becsapódások, amelyek a Tethysen és a Mimason voltak feltehetõen törmeléket vetettek szanaszét , amik hozzáadódtak a Szaturnusz gyûrûihez. 
A Szaturnusz néhány külsõ holdja közös pályán kering. Feltételezik, hogy ezek valaha egyetlen testet alkottak. 
A Phobe, a legkülsõ hold ellenkezõ irányban kering, mint a többi. Az elsõ hold amit csillagászati fényképfelvételen fedeztek fel (1898-ban)
 
 
 
 
 
A Titán 
5150 km-es átmérõjével a Naprendszer második legnagyobb holdja. A Szaturnusztól a holdak pályasugár szerinti sorrendjében a tizenötödik. 
Szaturnusztól mért távolsága 1221830 km. 
A Titán az egyetlen olyan hold a Naprendszerben, amelynek vastag légköre van. Légkörében fõként nitrogén (85 - 95%), argon (5 - 10%) és metán (1%) mutatható ki, és nyomokban szerves vegyületek, etán és etin. A Titán rejtõzködõ felülete mélyhûtött emléke lehet annak, hogyan alakulhatnak ki egyszerû gázokból fejlettebb szerves molekulák, melyek az élet elõfutárai. 
1980-ban a Voyager-1 mintegy 6500 km távolságban repült el a Titán mellett. Adatai szerint a felszíni légnyomás kb. 2-szer akkora, mint a Földön a tenger szintjén. A Titán felszínét valószínûleg folyékony metánból álló hatalmas óceánok borítják.
A Titán felerészt valószínûleg szilikátmagból áll, másik felének többségét pedig a vízbõl és metánjégbõl álló takaró alkotja. Talajmenti hõmérséklete kb. 95 K, légköri nyomása pedig másfélszerese a földiének. 
A Titánt már egészen kicsi távcsõvel is meg lehet figyelni. Ezért fedezhette fel Huygens már 1655-ben.
A Dione 
a Szaturnusz tizenkettedik ismert holdja, 
a Szaturnusztól mért távolsága 377 400 km , átmérõje 1120 km .
(A Tethys nála csak alig kisebb. )
Cassini fedezte fel 1684-ben.
A Dione sûrûsége 1,43 g/cm3, amivel a legnagyobb 
sûrûségû Szaturnusz hold.
 
A Rhea a Szaturnusz tizennegyedik ismert holdja, és a második legnagyobb. Szaturnusztól mért távolsága 527040 km, átmérõje 1530 km. Cassini fedezte fel 1672-ben.
A Mimas
a Szaturnusz hetedik holdja, Szaturnusztól mért távolsága 185 520 km, 
átmérõje 392 km. Herschel fedezte fel 1789-ben. 
Felszínén óriási becsapódási kráter látható, melynek átmérõje 135 km, Herschellrõl nevezték el. A kráter átmérõje kiteszi a hold átmérõjének az egyharmadát. A sánc, amely a krátert körülveszi, csaknem 10 km magas, és középpontjában egy kb. 6 km magas hegycsúcs emelkedik. (Olyan mintha szeme lenne.) Feltûnõek rajta a kéregrepedések is.
 

 

 

Címkék: szaturnusz

Szólj hozzá!

Jupiter

Csillagász 2010.02.16. 20:13

 

Jupiter 

Jupiter a Naptól az ötödik és messze a legnagyobb bolygó. Tömege kétszer akkora mint az összes többi bolygóé együttvéve.

Naptól mért közepes távolság: 778,330,000 km (5.20 CSE)
egyenlítői átmérő: 142,984 km
sarki átmérő: 133,708 km 
tömeg: 1.900e27 kg

A római mitológiában Jupiter az ég, a nappali világosság, a vihar istene, az istenek királya, akit a görög Zeusszal azonosítottak. Zeusz a görög mitológiában a legfelsőbb istenség, az istenek és emberek ura, az olümposzi isteni család feje; nevének jelentése "fényes égbolt".

 


Főbb témakörök: 
fényessége, sötét és világos sávjai, Nagy Vörös Foltja, kibocsátott hője, a Shoemaker-Levy 9 üstökös becsapódása, holdjai,gyűrűi.


Jupitert először a Pioneer-10 látogatta meg 1973-ban, később pedig a Pioneer-11, a Voyager-1, Voyager-2 és az Ulysses. A Galileoűrszonda most (1996) van Jupiter körüli pályán, és még legalább két évig sugároz adatokat.

Látszólagos fényességét csupán a Vénuszé és időnként a Marsé szárnyalja túl.

Jupiter minden más ismert bolygónál gyorsabban forog tengelye körül. Egyenlítője közelében a felhők keringési periódusa 9 óra 50 perc 30 másodperc, sokkal rövidebb, mint a közepes szélességű területeken. A sarki övezetekben a keringési periódus ennél mintegy öt perccel hosszabb. Mivel rendkívül gyorsan forog tengelye körül, erősen lapult; sarki átmérője mintegy 6%-kal rövidebb, mint az egyenlítői.

Jupiter a gázbolygók családjába tartozik, és eltérően a Föld típusú típusú égitestektől nincs szilárd felszíne. A látható gomolygó felhőréteg alatt találjuk a kb. 1000 km vastagságú, hidrogénben gazdaglégkört, lejjebb pedig a folyékony molekuláris hidrogén mély óceánját (25000 km vastag).


Távcsövön át vizsgálva a bolygót, feltűnik, hogy sárgás színű testét sötét és világos sávok rendszere fonja körbe. Ezeket az öveknek nevezett jelenségeket már kisebb távcsövekkel, sőt egyszerű kézi látcsővel is meg lehet figyelni. A sávrendszerben sokféle szabálytalanság -mind világos, mind pedig sötét- tűnik fel időről időre. Alakjuk kör vagy elnyúlt ellipszis, füstgomolyaghoz hasonló vagy csíkszerű is lehet. Gyakran ezek a formák összekapcsolódnak, ilyenkor a bolygó felszíne úgy látszik, mintha foltos volna, vagy mintha a csíkok összefonódtak volna. Ezek a minták azonban folytonosan változnak. 

Jupiter felhőtakarójának legmeglepőbb jelensége a Nagy Vörös Folt.
Elsőként egy francia csillagász, Cassini figyelte meg 1665-ben. Az ovális alakú folt mintegy 30 - 40000 km hosszú és 14000 km széles, és úgy helyezkedik el a bolygó felszínén, hogy nagytengelye párhuzamos a Jupiter egyenlítőjével. Az idők folyamán mérete, alakja és színe is gyakran változott. 1878-ban élénk téglavörössé vált, de azóta lényegesen halványabb lett, és időnként alig volt felismerhető. 
Nagy Vörös Folt figyelemre méltó tulajdonsága, hogy hajóhoz vagy úszó szigethez hasonlóan vándorol az őt közrefogó sávok mentén. A Pioneer és aVoyager űrszondák kimutatták, hogy a Nagy Vörös Folt örvénylő vihar.

Hosszú életét rendkívüli méreteinek köszönheti. Magasnyomású régiónak tűnik, amelynek teteje mintegy 8 kilométerrel a környező felhőréteg felett helyezkedik el. A belsejében levő anyag az óramutató járásával ellentétes körforgást végez, ami teljesen normális egy déli féltekén lévő nagynyomású rendszerben. Valószínű, hogy az anyag az alacsonyabban lévő légköri szintekről áramlik felfelé a folt tetejének az irányába, hogy azután ott szétterjedve a folt széleinél ereszkedjen le. 

Mintegy 25000 kilométer mélyen, ahol a nyomás a földiének a 3 milliószorosát is eléri a hidrogénmolekulák szétszakadnak és az atommag körül mozgó elektronjaik könnyen vezetik a hőt és az elektromos áramot. Ilyen állapotban a hidrogén fémként viselkedik, és ezért fémes hidrogénnek is nevezik (45000 km vastag).

Jupiter a Naptól kapott hőmennyiség mintegy kétszeresét bocsátja ki a világűrbe, s hőmérséklete a centrumban 30000 K körül van. A csillagászok előtt sem egészen tisztázott a Jupiter belső hőforrása, és lehetséges, hogy még mindig a bolygóképződés folyamán keletkezett hőt sugározza ki. Az mindenesetre kézenfekvő, hogy a bolygó óriási mágneses terét, amelynek a felhőburok tetején tízszerese a Föld felszínén mértnek és a világűr jelentős részére gyakorol hatást, a gyorsan forgó bolygó fémes hidrogénzónájában lejátszódó dinamóelvű folyamattal magyarázzák. 
Mivel a Jupiternek nincs szilárd felszíne (így a légkör nem tud vele kölcsönhatásba lépni), és kétszer annyi hőt bocsát ki, mint amennyit a Naptól kap, a légkör mozgásait befolyásoló hajtóerők közül a legfontosabb a bolygó belső hője. A bolygó hőmérséklete mindenütt egyforma, a magasság függvényében csökken.

Jupiter légkörét 90%-ban hidrogén, illetve hidrogénvegyületek, 10%-ban pedig hélium alkotja.

Jupiter mágneses tere erős és nagy kiterjedésű, mágneses mezejének tengelye 11 fokos szögben hajlik a forgástengelyhez.


Jupiterrel kapcsolatban az elmúlt évek legnagyobb eseménye a 22 darabra szakadt Shoemaker-Levy 9üstökös becsapódása volt. (1994. 07. 16 - 22 között) Csaknem minden darab becsapódásának látszott a nyoma, a legnagyobbak a Nagy Vörös Folt méretével vetekedő sötét foltot hagytak maguk után, amelyek közül némelyik még 1995 elején is látható volt.

A jobboldali képre kattintva egy számítógépes animáción figyelhető meg, különböző nézőpontokból, a Shoemaker-Levy 9 üstökös darabjainak becsapódása. 
 

 

A Jupiter gyűrűi

Jupiternek gyűrűi is vannak, bár nem olyan látványosak, mint a Szaturnuszé.

GyűrűTávolság (km)Szélesség (km)Tömeg (kg)
Halo
100000
22800
?
Main
122800
6400
1e13
Gossaner
129200
850000
?

(A távolságot a Jupiter középpontjától a gyűrű belső széléig kell érteni.)

A Galileo űrszonda képe a gyűrűről, ellenfényben 

A Jupiter holdjai

Jupiternek 4 nagy és számos kis holdja ismert, amelyeket Zeusz életében szereplő személyekről nevezték el. 
A négy legnagyobbat Galilei-holdaknak nevezzük
 (Galilei 1610-ben fedezte fel őket) melyek a következők: Ió, Ganümédész, Európa, Kallisztó. 
Az ötödik holdat, az Amaltheát egészen 1892-ig nem találták meg, ekkor fedezte fel Edward E. Barnard (1857-1923).

Keringési pályájuk alapján a Jupiter holdjai három csoportra oszthatók: a 8 legbelső, köztük a Galilei-holdak és az Amalthea a Jupiter középpontjától számított 2 millió kilométeres távolságon belülhelyezkednek el a következő 4 hold 11 és 12 millió kilométer között van a legkülső 4 hold 20 - 24 millió kilométer távolságra kering a külső holdak valószínűleg foglyul ejtett kisbolygók.

Jupiter holdjai az említett csoportosításban három külön részben találhatók meg részletesebben az alábbiak szerint:

Belső holdak
Metis, Adrastea, Amalthea, Thebe
Galilei holdak
Io, Europa, Ganymede, Callisto 
Kis holdak
Leda, Himalia, Lysithea, Elara, Euporie, Thelxinoe, Euanthe, Helike, Orthosie, Iocaste, Harpalyke, Hermippe, Ananke, Thyone, Kale, Taygete, Mnémé, Aitne, Chaldene, Carme, Erinome, Aoede, Kalyke,Kallichore, Eurydome, Pasithee, Cyllene, Pasiphae, Eukelade, Sinope, Hegemone, Arche, Isonoe, Sponde, Autonoe, Callirrhoe, Megaclite 

forrás:freeweb

 

Címkék: jupiter

Szólj hozzá!

Hold állása

Csillagász 2010.02.16. 20:00


Holdfázis

Címkék: hold

Szólj hozzá!

Mars

Csillagász 2010.02.16. 17:11

 

A MARS: a vörös bolygó
 
A Mars a Földnél mintegy másfélszer távolabb van a Naptól,
így fele annyi hõt kap, mint a Föld. De ez az egyetlen bolygó, amelynek légköre vagy nappali hõmérséklete hasonlít a Földére. 
A Mars átmérõje éppen csak valamivel nagyobb a földi átmérõ felénél, de tömege a Földének csak egy tizede, így a felszíni nehézségi gyorsulása a földinek kb. harmada. Egy marsi nap 
40 perccel hosszabb a földi napnál, azonban egy év a Marson 
csaknem két földi év. 
A Mars egyenlítõi síkja 25,19°-os szöget zár be a pályasíkkal, 
így a bolygón hasonlóan a Földhöz léteznek évszakok.
 Pályája
 Felszíne
 Légköre
 Holdjai
 Adatok
A Mars pályája és forgása
Forgástengelyének ferdesége (amely 24 fok, azaz a Földével csaknem azonos) miatt a Marson is vannak évszakos változások, hasonlóképpen mint Földünkön. Minthogy azonban a marsi évek nagyjából kétszer olyan hosszúak mint a földiek, az ottani évszakok is kétszer annyi ideig tartanak mint a Földön. 
A Mars keringési pályája a Földénél jóval elliptikusabb, így a bolygóra jutó napenergia napközelben 40%-kal nagyobb mint a Naptól távol. Ezért az évszakok sokkal szélsõségesebbek mint nálunk. 
A Mars északi féltekéjén a tavasz kb. 199 földi napig tart, 52 nappal hosszabb mint az õsz.
 
Az évszakok váltakozásának tudható be, hogy amikor a Mars déli féltekéjén tél van a déli jégsapka a bolygó déli félgömbjének akár a felét is beboríthatja, míg például ugyanott nyáron a jégsapka gyakran el is tûnik. 
Az északi féltekén hasonló változásokat lehet megfigyelni azzal az eltéréssel, hogy ott soha nem tûnik el nyáron a jégsapka; télen pedig lehúzódik az északi félgömb feléig.
A Hubble Ûrtávcsõ 1995. február 25-én készítette ezt a képet, ekkor a Mars 103 millió km távolságra volt a Földtõl. 
A legtisztább kép, amit valaha a Marsról készítettek (a Földrõl).
Anyagi, kémiai összetételét tekintve a Mars Föld típusú bolygó. Átlagos sûrûsége a Földénél mintegy 30%-kal alacsonyabb (inkább a Hold átlagos sûrûségéhez közelít), tehát a bolygónak nem lehet nagy méretû fémes magja.
 
A Mars külsõ bolygó lévén, a Vénusszal ellentétben nem mutatja az összes lehetséges fényváltozási fázist a sarló alaktól a telemarsig. Amikor a Mars pontosan 90 fokos szögtávolságban van a Naptól, korongjának több mint a fele van megvilágítva. Felszíne legnagyobbrészt narancsvörös színben tündököl, amit csupán itt-ott szakítanak meg a fehér hósapkák, illetve a sötétebb árnyalatú övezetek. A vörös területek valószínûleg homok- vagy kõsivatagok. A sötét zónákat egy idõben hatalmas vízfelületeknek vélték, és a sötét Hold-régiókhoz hasonlóan tengereknek "maria"-nak nevezték el.
 
A Mars mágneses tere rendkívül gyönge (pedig tengelyforgási periódusa alig több mint fél órával hosszabb a Földénél).
 
A Mars felszíne
1877 óta amikor Schiaparelli bejelentette, hogy egyenes vonalakból álló hálózatot fedezett fel a Mars felszínén, a bolygó rengeteg vitát váltott ki. Percival Lowell amerikai csillagász szerint a vonalak értelmes lények munkájának eredményei, egy hatalmas csatornarendszer részei, amelynek célja, hogy a sarki jégsapkák vidékérõl vizet szállítson a száraz egyenlítõi területekre.
Az ötvenes években a nagy távcsövek kimutatták, hogy a csatornák nem léteznek. A "csatornák" kisebb alakzatokból állnak, melyeket Lowell távcsövei nem tudtak felbontani.
 
A Mars felszínén a következõ fontosabb felszíni alakzatok figyelhetõk meg:
 
  A hósipkák, amelyek a téli féltekén a sarkok környékén alakulnak ki. A jégsapkáknak van egy központi kb. 100 km átmérõjû része, amely, amely vízbõl áll. Ezt a területet fagyott szén-dioxid (szárazjég) veszi körül, melynek mérete az évszakokkal nõ és csökken. Ez sarkok környékére lerakódott széndioxid-hó. Télen leér egészen a 60-65°-os szélességi körig, míg nyáron csak a 80°-os szélességi körig terjed. A hósipkák már kisebb távcsövekkel a Földrõl is megfigyelhetõk.
   Különösen érdekes a sarki hósapkák peremvidéke, ahol több száz krátert részben vagy teljesen fagyott, fehér anyag tölt ki. (Ezt a fehér anyagot valaha fagyott víznek, zúzmarának tartották, de ma inkább szárazjégnek vagy legalábbis jég és szárazjég keverékének vélik.)
   A sárgásvörös színû síkságok, melyeket limonitpor borít. A Mars jellegzetes színe elsõsorban a felszíni réteg oxidált vastartalmának (rozsda) a következménye. A felszínt finom por borítja, amelyet a 325 km/h sebességet is elérõ szelek gyakran felkapnak, hatalmas porviharokat keltve. A Mars felszíne a Viking 2 ûrszonda felvételén: hatalmas kõsivatag, a legnagyobb kövek 30 cm-esek. A Vikingek fényképei alapján ma már biztosra vehetõ, hogy ezen az égitesten óriási szerepe volt eróziónak is a felszín kialakításában.
 
Az erõsen szabdalt sötét színû felföldek, melyeket régebben tengereknek neveztek.
 
A Tharsis az Olympus Monstól 1000 km-re délkeletre húzódó 5000 km hosszú és 10 km magas fennsík, három óriási vulkáni pajzzsal 
(Arsia Mons, Pavonis Mons, Ascreaus Mons). 
A kép bal oldalán közülük kettõ tisztán látható, 
(a jobb alsó sarokban a Valles Marineris nyugati csücske).
 
A bolygó felszíne kráterekkel sûrûn borított.
 
  A 300 méternél nagyobb, nemegyszer néhány száz kilométer átmérõjû kráterek valószínûleg a bolygó testébe csapódó kisbolygók nyomán alakultak ki, ami azért sem meglepõ, mert e parányi égitestek övezete a Mars pályája közelében húzódik. 
A Mars déli féltekéje számos nagy méretû, kör alakú medencét foglal magába, melyek közül a 2000 km átmérõjû Hellasz a legnagyobb. 
A képen közepén 461 km átmérõjû Schiaparelli-kráter látható.
Néhány olyan kráterre is felfigyeltek a kutatók, amelyek minden kétséget kizáróan akkor keletkezhettek, amikor nagyobb tömegû testek csapódtak az égitest felszínébe. E különös alakzatok azonban eltérnek a többitõl abban, hogy szélesen elterülõ, sziromszerûen elhelyezkedõ "kiömlések" övezik õket. A tudósok véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy becsapódáskor megolvadt a felszín alatti rétegekben felhalmozódott jégtömeg, és mintegy kenõanyagul szolgált a szétfröccsenõ marstalajnak. (Hasonlót láthatunk a nedves parti fövenyen homokbombákkal hadakozó gyerekek "csataterén".)
 
  A Mars felszínén jelenleg nem található cseppfolyós víz, de számos bizonyíték arra utal, hogy a múltban volt valamennyi víz a bolygón. Találhatók ugyanis kiszáradt folyómedrekhez hasonló domborzati képzõdmények és olyan csepp alakú törmelék-lerakódások, amelyeket általában üledéket hordozó erõs sodrású folyóvizek raknak le az akadályt képezõ tereptárgyak körül. Elképzelhetõ, hogy régen, még az aktív vulkánok idejében voltak hirtelen és rövid ideig tartó áradások. A vulkánok árasztotta vízgõz nagyobb esõzéseket eredményezhetett, s ezekbõl táplálkozhattak a felszíni vízfolyások.
A Mars felszínének nagyjából a fele hajdani vulkánosság nyomait mutatja.
 
Az Olympus Mons egy hatalmas kialudt vulkán a Marson. Hatalmas, szelíd lejtésû vulkáni pajzs, csúcsán 80 km átmérõjû kalderával. Magassága 25 kilométer, míg az átmérõje az alapjánál mintegy 600 km. Ez a legmagasabb csúcs az egész Naprendszerben, és jól érzékelteti, hogy milyen heves lehetett egykor a vulkáni mûködés.
Az enyhe lejtõk és a hegyet körülvevõ lávatakarók arra utalnak, hogy a kiemelkedést létrehozó láva rendkívül folyékony lehetett. 
A földfelszín ehhez legjobban hasonlító képzõdménye a Mauna Kea, Hawaii szigetén csak 9 km-re emelkedik ki a csendes-óceáni talapzatból és átmérõje az alapjánál 225 km.
A Mars más vidékein kanyargó, kiszáradt folyómedrekre emlékeztetõ völgyek láthatók. Érdekes képzõdmény a Valles Marineris.
 
A Valles Marineris az egyenlítõtõl 4000 km-re délre húzódó kanyonrendszer, maximális szélessége eléri a néhány száz kilométert, mélysége pedig a 6 kilométert. 
A Valles Marines keletkezése talán a szomszédos Tharsis felemelkedésével áll összefüggésben (egy olyan bolygón ahol a kéregmozgások valószínûleg gyengék voltak ahhoz, hogy lemezekre tördeljék a Mars 200 km vastag szilárd kérgét, nem úgy mint ahogyan ez a Földön történt).
Szurdokvölgyek (kanyonok) és geológiai eredetû repedések rendszere a bolygó felszínén.
Valamikor a Marson víznek kellett folynia ennek tanúbizonyságát adják a Viking-1 ûrszondának a Valles Marinerisrõl készült felvételei. 
A felvételek a víz eróziójának jeleit is mutatják, világosan észrevehetõ mellékfolyókkal és kanyargós kiszáradt folyómedrekkel, feltehetõen több millió évvel ezelõtt kellett víznek lennie.
 
 
A Mars légköre
A Marsnak fõként széndioxidból (96%) álló ritka légköre van, a fennmaradó rész többsége nitrogén és argon. A légkör nyomása nem éri el a földi légkör nyomásának a századrészét sem. A rendkívül ritka légkör csak 10 K-nel emeli magasabbra a hõmérsékletet, mint amilyen légkör hiányában lenne (ez az érték a Földnél 35 K). Az átlagos hõmérséklet 230 K körül van, a szélsõ értékeket pedig a téli pólus 135 K-es és az egyenlítõ 300 K-es hõmérséklete képviseli. A nappali és az éjszakai hõmérséklet között az eltérés a 60 K-t is elérheti.
 
A Marson állva az égbolt nem kék színûnek látszik, mint a nálunk tiszta idõben, hanem inkább halvány narancsvörösnek vagy rózsaszínûnek.
 A jelenséget azzal magyarázhatjuk, hogy az idõnként feltámadó heves porviharok során tömérdek mennyiségû felszíni por kerül a bolygó gázburkába, s csak hónapok múltán ülepedik le. A legkisebb méretû részecskék azonban még akkor is a légkörben lebegve maradnak, és vörösre festik annak színét. A heves szeleket, amelyek a 300 km/h sebességre is képesek az egyenlítõ és a sarkok közötti nagy hõmérséklet-különbség idézi elõ.
 
 
A Mars holdjai
A Marsnak két kicsiny, a felszínhez közel keringõ holdja van, amelyeket az 1877-ben fedeztek fel. 
A felfedezõ, Hall igen találóan Phobosznak (félelem) és Deimosznak (rettegés) nevezte el õket.
 
 
A Deimosz 
 
kb. 15 km hosszú és tele van kisebb kráterekkel. 
A Marsról szinte csillagszerû égitestnek tûnhet, 
egyszerre két éjszakán át marad a horizonton. 
 
A Mars felszínétõl 23 000 km távolságban kering.
 
 
A Phobosz
 
nagyobb a Deimosznál és közelebb is van a Marshoz 
( 6000 km magasságban kering), hossza kb. 27 km.
Alig 7,5 óra alatt kerüli meg a Marsot: nyugaton kel fel
és kb. 4 óra elteltével keleten nyugszik le. 
(Egy marsi nap alatt kétszer kel és nyugszik.) 
Háromszor járja körbe a Marsot, míg egyszer 
körbefordul a maga tengelye körül. 
Ez annyit jelent hogy a phoboszi "hónap" rövidebb
a marsi "napnál".
 
A csillagászok azt jósolják, hogy kevesebb, mint 
100 millió év múlva be fog csapódni a bolygó felületébe.
 
Mindkét hold az impozáns vulkán, az Olympus Mons fölött kering a bolygó egén.

 

Címkék: mars

Szólj hozzá!

Vénusz

Csillagász 2010.02.16. 17:04

 

A VÉNUSZ: pokoli ikertestvérünk
 
A Vénusz a Naptól a második bolygó. A legfényesebb égitestek közé tartozik, csupán a Nap és a Hold látszólagos fényessége múlja felül az övét. Maximális fényessége idején mintegy tizenötször fényesebb a legfényesebb csillagnál a Szíriusznál. Derült, Hold nélküli éjszakán a Vénuszt eltakaró tárgyak árnyékot vethetnek. 
Az a megfigyelõ, aki tudja, hogy melyik irányban pillanthatja meg a bolygót, fényes nappal, szabad szemmel is észreveheti. 
Belsõ bolygóként a Földrõl nézve ugyanolyan fázisváltozásokat mutat mint a Hold.
Amikor legközelebb van a Földhöz, minden más bolygónál közelebb jut hozzánk, alig 42 millió kilométerre haladva el mellettünk.
Esthajnalcsillag Felszíne Légköre Adatok
Esthajnalcsillag
A Vénusz a Merkúrhoz hasonlóan belsõ bolygó, és úgy tûnik számunkra, hogy az egyik kitérésbõl a másikba megy át a Nap körüli keringése során. Hol Esti Csillagként, hol Hajnalcsillagként ötlik szemünkbe. Nem véletlenül hívta a népnyelv Esthajnalcsillagnak. 
Egyes ókori csillagászok úgy vélték, hogy két különbözõ égitestet látnak a Nap keleti illetve a nyugati oldalán. A hajnalban látható Vénuszt fényhozónak, Phoszporosznak, az alkonyatit pedig Atlasz fiáról Heszperosznak nevezték. Püthagorasz görög filozófus és matematikus ismerte föl elsõként, hogy Phoszporosz és Heszperosz ugyanaz az égitest.
 
A Vénusznak nincs holdja. Hold hiányában tömegét csak egyéb égitestekre való gravitációs hatása révén tudjuk meghatározni (pl. az ûrszondák keringési idejének meghatározása).
 
A bolygónak mind a tömege, mind mérete, mind pedig átlagos sûrûsége nagyon közel áll a Földre jellemzõ értékekhez, gyakran nevezik ezt az égitestet "bolygótestvérünknek" vagy "bolygónõvérünknek". 
A Vénuszt állandóan elfedi elõlünk sûrû felhõtakarója. A Hold és a Merkúr sötét színû, felszínével szemben a Vénusz a ráesõ fény mintegy háromnegyedét visszaveri.
 
A "bolygótestvéri" kapcsolat ellenére felszíne sokkal barátságtalanabb, mint a Földé.
 
Anyagi, kémiai összetételét tekintve a Vénusz Föld típusú bolygó. A Vénusz belsõ szerkezete nagyjából a Földéhez hasonló.
 
 
A Vénusz keringése és forgása
A bolygó forgása nem direkt, mint a többi bolygótársáé, hanem éppen azzal ellentétes (retrográd). Mivel a bolygó felszínének egyetlen alakzatát sem vehetjük észre az égitestet burkoló, látszólag sûrû felhõtakaró miatt, a Vénusz tengelyforgási periódusát a bolygó felszínérõl visszaverõdött radarjelek elemzésével határozták meg, amely radarvisszhangok Vénusz-hegyekrõl és Vénusz-völgyekrõl is hírt adtak. 
A Vénusz mágneses tere rendkívül gyenge, amiben bizonyára szerepet játszik a nagyon lassú 243 földi napig tartó retrográd tengelyforgása. A napszél a bolygó ionoszférájával követlen kölcsönhatásban van.
 
Az összes bolygópályák közül a Vénuszé hasonlít legjobban a körhöz, az excentricitása kisebb mint 0,01.
 
A Vénusz felszíne
Az elsõ Vénusz mellett elrepülõ ûrszonda a Mariner-2 volt 1962-ben. A késõbb bolygókörüli pályára állított Pioneer, Venyera és Magellán ûrszondák, valamint földi rádiótávcsövek révén az égitestet radarral feltérképezték. A Pioneer adatai szerint a felszín 70%-át hullámzó dombokkal borított síkságok, 20%-át jól elkülönülõ lesüllyedt mélyföldek, 10%-át nagyrészt 4 - 5 kilométerrel a felszín átlagos magassága fölé emelkedõ magasföldi "kontinensek" alkotják.
 
 
A képen a Maat Mons nevû vulkánikus alakulat látható. Ez a kép a Magellán radarral felvett adataiból számítógépes feldolgozással alakult ki. 
(A Magellán ûrszonda 1990-1992-ben feltérképezte a Vénusz felszínének 99%-át.)
 
Mind a Föld felszínérõl, mind pedig a Vénusz közelébe küldött ûrszondákról végzett rádiómegfigyelések egyértelmûen azt mutatták, hogy a Vénusz felszíne rendkívül forró, kb. 470°C, ami csaknem 500 fokkal magasabb, mint amilyen az atmoszféra hiányában lenne. Ez a nagy forróság az úgynevezett üvegházhatás miatt alakulhatott ki.
 
 
Felszíni alakzatok
 
 
A Vénusz egy nagy (30 km átmérõjû) becsapódási kráterét kráterét mutatja 
ez a radarkép. 
 
A tudósok feltételezik, hogy a krátert 
körülvevõ takaró annak a nagy 
széllökésnek az eredménye, amely a 
becsapódó testet követte, amint áthaladt
a Vénusz légkörén.
 
A Vénusz alacsony fekvésû síkságain becsapódási krátereket mutat a kép.
 
A három kráter átmérõje 35-65 km 
között van.
A felvétel a Magellán ûrszonda által 
1990-ben 
készített radarkép.
 
Sacajawea Patera egy hatalmas kaldera 
az Ishtar Terra (Ausztrália méretû felföld)
nyugati részén. 
 
Az alapjánál kb. 233 km széles,
1-2 km mély, az átmérõje 
120 és 215 km között van.
 
Két ovális vulkánikus alakzat.
 
A kép bal oldalán a 
Ba'het Patera, 230 km hosszú
és 150 km széles.
 
Az Onatah Corona egy részlete 
látható a jobb oldalon, ennek 
átmérõje 350 km
 
A bolygó felszínének 80 %-a poros, sziklás lávasíkság, ezek fedik el a korai kráterek legtöbbjét.
Az itt lévõ és a jobb oldali 
képen is lávafolyam látható.
 
 
 
A Vénusz légköre
A Vénuszból az alsó együttállás közelében csak egy nagyon keskeny sarló látszik. Alig észrevehetõen a sarló szarvacskái összezárulnak a bolygó körül, ami azt bizonyítja, hogy a bolygónak számottevõ légköre van, s ennek a részecskéin szóródott napfényt látjuk a sarló végei között.
 
Légkörének fõ alkotórésze a szén-dioxid, a teljes légkör több mint 96%-a. A légkör nyomása a földiének 90-szerese.
A légkörét adó szén-dioxid régen hatalmas mennyiségben áradt a kitörõ vulkánokból.
 
A Vénusz vulkánikusan ma is aktív, és a kéreg 
alól hõ távozik a vulkánokon keresztül, amelyek a légkörbe hatalmas mennyiségû kén-dioxidot 
pöfögnek ki, amelybõl kénsavfelhõk képzõdnek.
 
A Vénusz felhõrétege a felszín felett 20 km magasságban kezdõdik és 30 km vastag.
A pólus és a Naptól több hõt kapó egyenlítõi 
vidék közötti hõmérsékletkülönbség cirkuláló szélrendszert tart fenn. 
A bolygó és a légkör között bonyolult kémiai reakciók hozták létre kénsavfelhõket, melyekbõl kénsavas esõ hullik a légkör felsõ rétegeiben. 
 
A felhõ felsõ rétegei 400 km/h sebességgel körbesuhanják a bolygót, ezért úgy tûnik, 
mintha a bolygó tengelyforgási ideje 4 nap lenne (szemben a tényleges 243 nappal).
 
Sok csillagász úgy véli, hogy jóval régebben volt víz a Vénusz felszínén, de a Nap növekvõ fényereje miatt megemelkedett hõmérséklet elég volt hozzá, hogy megkezdõdjék az óceánok fokozatos párolgása, ami viszont a légkörben növelte meg a vízgõz mennyiségét. Mivel a vízgõz jól abszorbeálja az infravörös sugárzást az üvegházhatás fokozódott, ami tovább növelte a hõmérsékletet és gyorsította a párolgást.
 
A Vénusz tengelyének kicsiny hajlása (2 fok) miatt az idõjárás nem mutat évszakos változásokat, sõt az erõs üvegházhatás miatt a sarki és egyenlítõi, valamint a nappali és éjszakai hõmérsékletek között sincs lényeges különbség az alacsonyabban fekvõ légrétegekben.

Címkék: vénusz

Szólj hozzá!

A merkúr

Csillagász 2010.02.16. 17:03

 A MERKÚR

 
A Merkúr a Naphoz legközelebbi, méretét tekintve a második legkisebb bolygó. Nála csak a Plútó kisebb. A Merkúrénál nagyobb átmérõvel két hold is büszkélkedhet, ezek a Ganymedes és a Titán. Igaz ugyan, hogy a Merkúr sûrûsége kb. háromszor nagyobb az õt lekörözõ holdakénál.
A Merkúrnál csak a Jupiter, a Vénusz és idõnként a Mars ragyog fényesebben az égen, mégis elég nehéz megfigyelnünk, mert mindig a Nap közelében jár. Kicsiny pályaátmérõje miatt sohasem távolodik el 28 foknál messzebbre a Naptól, és ezért csak akkor figyelhetõ meg távcsõ nélkül, amikor este vagy hajnalban a horizont közelében tartózkodik. 
A bolygó észlelését az is nehezíti, hogy korongjának átmérõje még távcsõben is rendkívül kicsinynek látszik. 
A Merkúrnak nincs holdja.
A fenti képmozaik a Mariner-10 által 1974-ben készített nagyfelbontású képek alapján készült.
Pályája Felszíne Légköre Adatok
A Merkúr pályája
A bolygó háromszor fordul meg tengelye körül, mialatt két teljes keringést végez a Nap körül. 
A jelenség hasonló ahhoz, mint ami a Hold esetében is megfigyelhetõ, a lényeges különbség az, hogy a bolygó két keringés alatt három forgást végez, míg a Hold esetében a két periódus tökéletesen kiegyenlítõdött.
 
A Merkúr rendkívüli mértékben elnyúlt ellipszis alakú pályán kering. Napközelben a Nap másfélszer akkorának látszik a felszínérõl, mint naptávolban. Amikor a Merkúr a legközelebb jár a Naphoz, pályamenti sebessége olyan nagy, hogy az ebbõl adódó szögsebesség felülmúlja a tengelyforgásét. Ezért a bolygó felszínén álló képzeletbeli megfigyelõ számára olyan jelenség következne be, amely az egész Naprendszerben egyedülálló. Néhány napon át a Nap a szokásossal ellentétes irányban haladna az égen, majd ismét megfordulva folytatná útját az égitestek között.
Ha a megfigyelõnk úgy helyezkedne el a Merkúron, hogy a perihélium-átmenet idején a Napot a keleti horizonton látná, tanúja lehetne annak, amint csillagunk feltûnik a horizonton, visszafordul, lebukik az alá, majd röviddel késõbb ismét felkel, hogy most már folytassa is égi útját.
A Merkúr felszíne
A Merkúr felületének minden négyzetméterére hatszor annyi sugárzás érkezik a Napból, mint a Föld azonos nagyságú területére. A bolygó nappali hõmérséklete elég magas, átlagban 600 K (kb. 330 Celsius fok), miközben eléri a 750 K (480 Celsius fok) körüli maximumot. Ugyanakkor éjszaka a hõmérséklet 90 K-re (kb. -180 Celsius fok) süllyed.
 
Anyagi, kémiai összetételét tekintve a Merkúr Föld típusú bolygó. Kicsiny mérete ellenére a Merkúr sûrûsége közel azonos a Földével, ami azt sugallja, hogy vastartalma a Földének nagyjából a kétszerese lehet. A vas-nikkel mag a bolygó sugarának nagyjából a 75%-át teszi ki. Ez a mag képviseli a bolygó tömegének a 80%-át.
 
A Merkúr mágneses tere csaknem eléri a Földön mért mágneses tér erõsségének 1%-át.
 
A Merkúr felszíne a Holdéhoz hasonló: 
kráterekkel borított, fennsíkok és egyenletesebb felszínû vulkanikus síkságok tagolják.
 
A Merkúron vannak hegységek, hegyláncok, kráterek, medencék.
A Merkúr felszínének legszembetûnõbb alakzata 
a Calories-medence. 
 
Ez egy õsi lávával telt, kb. 1300 km (negyed bolygóátmérõnyi) szélességben elterülõ kör alakú kráter. 
Feltevések szerint akkor keletkezett, amikor egy hatalmas, 
100 km széles test ütközött a Merkúrnak.
 
 
 
 
A bolygó Caloris-medencével szemközti oldalán vetõdések találhatók. 
Feltételezések szerint a Caloris-medence keletkezését okozó ütközés által keltett lökéshullámok végighaladtak a bolygón és a túlsó felén találkoztak, ennek eredményeként ott vetõdések jöttek létre. 
Ez a terület kb. 800 km széles.
 
 
A Merkúr felületén mindenütt megtalálható kráterek a Naprendszer életének elsõ néhány százmillió évében bekövetkezett ütközések maradványai.
 
 
 
(A kis világos kráter a kép közepén kb. 10 km átmérõjû. 
A középsõ a legfeltûnõbb kráter átmérõje kb. 30 km.)
 
A kráterek közötti lapos területek azt sejtetik, 
hogy a bolygó valaha vulkanikus tevékenység 
színtere volt. A Naprendszer kialakulása után
lávafolyások tölthették ki az erõsen kráteressé
vált területeket.
 
 
A Merkúr légköre
A Merkúrnak nincs észrevehetõ sûrûségû légköre. A bolygó napsütötte oldala igen forró, fel kell tételeznünk, hogy még a legnehezebb gázok is eltávoztak onnan. Ráadásul az összes bolygó közül a Merkúr felszínének fényvisszaverõ képessége a leggyengébb, leginkább a sötét holdtalajéhoz hasonló. 
A Merkúr felszíne által szórt napfény színképi vizsgálata is megerõsíti, hogy a bolygónak nincs kimutatható légköre.
 
Légkör tehát nem védi felszínét a meteorok becsapódásaitól és nem is pusztítja le a létrejött krátereket. Ha volt is valaha légköre, akkor a közeli Napból érkezõ részecskék árama elsodorta, vagy a nagy hõség szöktette el.
Ami megmaradt, az a hélium, olyan pici nyomással, amely a Föld felszíni légnyomásának csupán töredéke.
(Árnyékoló, védelmezõ légkör nélkül a hõmérséklet nappal eléri a 430°C-ot, ami elegendõ lenne az ólom megolvasztásához, éjjel viszont -180°C, amely a Földön majdnem elég alacsony lenne a levegõ cseppfolyósításához.)
 

Címkék: merkúr

Szólj hozzá!

A hold

Csillagász 2010.02.16. 16:56

 

 

Észleljük a Hold északi pólusvidékének sugárkrátereit, sugársávjait!

Nyomtatás Elküldés emailben
Szerző: Tóth Imre | 2009. május 25., hétfő

Bekövetkezett az újhold (2009. május 24.), és ez után egyre kedvezőbbé válik a Hold északi pólusvidékének megfigyelhetősége a libráció miatt. Június elején lehet a legjobban rálátni erre a területre, vagyis az északi, észak-keleti túlsó oldali területekből kissé többet láthatunk ebben az időszakban. Mindezeket a még az égi egyenlítő környékén, tehát  a még viszonylag magasan járó esti, és telőben lévõ Holdon lehet megfigyelni.

A sugárkráterek sugársávjai ezen kráterek keletkezésekor sugárirányban sugarasan szétterülően kidobott, szétfröccsent, a felszínre visszahullott és szalagszerűen megszilárdult nagy fényvisszaverőképességű "friss" felszíni anyagsávok. Az, hogy a sugársávok fényesek, arra utal, hogy a kráterek nemrég keletkeztek és a légkör nélküli Hold felszínét szüntelenül bombázó kozmikus sugárzás, illetve a Nap elektromágneses- és részecskesugárzása, valamint a nagy hőingadozás nem erodálta, nem pusztította le, illetve nem alakította sötétté.

A Hold innenső oldalán vannak a legismertebb sugárkráterek: Tycho, Kepler és Copernicus. Ezeken kívül azonban a Hold északi pólusvidékén több, kevésbé észlelt sugárkráter, illetve sugársáv is figyelmet érdemel. Ezek az Anaxagoras és Thales kráterekkel kapcsolatos sugársávok, valamint egy, ma még vitatott eredetű "titokzatos sugársáv" is érdemes a megfigyelésre, ami a Hayn-kráter közelében a Mare Humboldatium nyugati szélénél az Endymion sötét foltjától keletre húzódik, a Lacus Spei felé tart és a Geminus-kráter mellett ér véget. Viszont sem a Hayn, sem pedig a Geminus nem sugárkráter. Egyébként, ha a Mare Humboldatium látszik, akkor ez a Hold észak-északkeleti vidékének igen kedvező librációs felénk billenését jelenti és ekkor kissé átláthatunk a Hold túlsó oldalára.
 

Észleljük a Hold északi pólusvidékének sugárkrátereit, sugársávjait!
A Hold északi pólusvidékéről Budapesten 2009. április 7-én 21:59:38 UT-kor egy TAL200K Cassegrain-Makszutov távcsővel 2,5x-es fókusznyújtással Canon EOS 400D DSLR 1/100 másodperc expozíciós idővel ISO 1600 érzékenység mellett készült snapshot (egyedi) felvétel. Jól látszanak az Anaxagoras (balra) és Thales (jobbra) kráterek sugársávjai (kép: a szerző felvétele).

A holdrajzi északi szélesség 73,4 fok, nyugati hosszúság 10,1 fokánál lévő 50 km átmérőjű és mintegy 3 km mély Anaxagoras egy szép sugárkráter, amelyből fényes sugársávok indulnak ki. A Tycho-kráterre nagyban hasonlít, belső kráterfala is teraszos szerkezetű. Az Anaxagoras-krátert egy, a holdfelszínre csaknem merőlegesen vagy legalábbis a felszínhez képest nagy szögben becsapódó test hozta létre, és így minden irányban szimmetrikusan terülnek szét a sugársávjai. A másik feltűnő sugárkráter az északi szélesség 61,8 fok, keleti hosszúság 50,3 fokánál lévő 32 km átmérőjű és kb. 4,5 km mély Thales-kráter, amely inkább a Triesnecker-kráterre hasonlít, mint a Tychóra. A Thales-krátert a feltételezések szerint egy, a Hold északi pólusa felől érkező, de a felszínhez képest kis szögben becsapódó test hozta létre. Ennek következtében a kráter kissé elnyújtott alakú, és a sugársávjai aszimmetrikusan dél-délkeleti irányban szóródtak szét, hasonlóan a délebbre lévõ ismert fényes Proclus-kráter aszimmetrikusan, ék-alakban szétterülő sugársávjaihoz. Az Anaxagoras és Thales is egyaránt viszonylag fiatal, copernicusi korú kráterek, vagyis 1,1 milliárd évnél később keletkezett becsapódási alakzatok.

Érdekességént megemlítjük, hogy a neves amerikai csillagász, Edward Emerson Barnard (1857-1923) a Lick obszervatóriumban 1892-ben a Thales-kráter belsejében, a kráter belsejét kitöltő elmosódott ködfoltot figyelt meg, miközben a kráter pereme és a környező terület élesen látható. Így ez egyike azon kevés holdfelszíni időszakos (tranziens) jelenségeknek (TLP-k vagy LTP-k), amelyekről megbízható megfigyelés van. A hitelt érdemlő, megbízható, tehát valóban a Hold felszínéhez köthető TLP megfigyelések lehetséges okai között ma a meteorbecsapódások által keltett porfelhő, illetve felszíni por felemelkedése jöhet szóba, hiszen ma a Holdon nincs aktív vulkánosság vagy ahhoz kapcsolódó utóvulkáni működés, illetve a Hold egy száraz égitest, tehát nincsenek illékony anyagok kigázosodásával kapcsolatos kitörések sem. Egyébként pedig a szakemberek többsége egyáltalán nem tartja reálisnak a holdi TLP-ket (l. még egy korábbi hírt).
 

Észleljük a Hold északi pólusvidékének sugárkrátereit, sugársávjait!
A Hold északi pólusvidékéről Budapesten 2009. április 7-én 21:37:30 UT-kor egy TAL200K Cassegrain-Makszutov távcsővel 2,5x-es fókusznyújtással Canon EOS 400D DSLR 1/200 másodperc expozíciós idővel ISO 1600 érzékenység mellett készült snapshot (egyedi) felvétel. Jól látszanak a Thales kráter sugársávjai és az Endymion sötét területe felett a Mare Humboldtiaum nyugati peremét érintõ hosszú "titokzatos sugársáv" is, amely a Lacus Spei kis sötét foltja felé húzódik (kép: a szerző felvétele).

Az alábbi táblázat összefoglalja, hogy a libráció következtében mikor látszik jól a Hold északi pólusvidéke 2009. nyári hónapjaiban. A libráció hosszúsági és szélességi értékének pozitív előjele az északi és észak-északkeleti peremvidék felénk való fordulását jelenti, tehát a Hold túlsó oldalának ezen területeiből láthatunk többet a Földről, mint általában, ami nagyon előnyös az északi sugárkráterek megfigyelésekor. A szélességi libráció maximális értékének napjait adjuk meg és az északi pólusvidékre kedvező rálátási feltételek az ez előtti és utáni 3-4 napban még kedvezőek, tehát mintegy egy hétig. Ebben az időszakban a telőben levő Holdat figyelhetjük meg és azt, hogyan jönnek elő az éjszakai oldalról és kerülnek megvilágításba a nappali oldalon az északi pólusvidék érdekes alakzatai, köztük a sugárkráterek.

 

 ----------------------------------------------------------
Időpont             Szélességi  Hosszúsági Holdfázis    Közelítő koordináták
2009...               libráció        libráció          (telőben)    R.A.   Decl.
0h UT                (fok)              (fok)                                   (hh:mm) (fok ívperc)
----------------------------------------------------------

június  2.           +6.182        +5.975           0.697         12:17   -06:06

június 30.         +7.226         +6.565           0.557         12:46   -10:28

július 28.           +7.615        +6.823           0.406         13:21   -14:12

augusztus 25.  +7.289        +6.769           0.257         13:54   -17:15

----------------------------------------------------------

Ezután az őszi időszakban a Hold már túl alacsonyan jár akkor, amikor a libráció az északi pólusvidékét mutatja felénk. Cserébe ekkor azonban a fogyó, hajnali Hold a déli, délnyugati peremvidékét mutatja felénk kedvezőbb helyzetben és ekkor egyben a deklinációja miatt magasan jár az egyre hosszabodó éjszakák második felében.

 
Segédlet:

The Astronomical Almanac for the Year 2009 (US Naval Observatory)

 

Kapcsolódó internetes oldalak:

Címkék: hold

Szólj hozzá!

2010 2. 16.

Csillagász 2010.02.16. 13:18

 Ritka unalmas nap volt,voltam iskolában.

Ez olyan jó...

Számtalan hajó és repülőgép tűnt el nyom nélkül a rejtélyes Bermuda háromszögben. Még most sem, 57 évvel azután hogy 5 harci repülőgépnek veszett nyoma egy rutinfeladat közben, senki nem tudja pontosan, hogy mi okozta eltűnésüket. 57 évvel ezelőtt egy szép napon 5 hadi repülőgép szállt fel a Floridai bázisról a Flight 19 fedőnevű rutinfeladat végrehajtására. Sem a gépeket, sem a legénységet nem látták soha többé.

A Bermuda háromszög az a terület, mely a Miami, Bermuda és Puerto Rico által határolt háromszögben van. Pontos adatokkal nem szolgálhatunk, de az elmúlt évszázadban számtalan hajó és repülőgép tűnt el itt. A múltban sok furcsaságot jegyeztek fel a területről. Kolombusz Kristóf megemlékezéseiben az iránytű furcsa viselkedését említette. A terület a nevét csak 1964-ben kapta, amikor egy újságíró az 5 eltűnt gépről írt cikkében utalt a helyre. A 14 fős legénység 5 Grumman TBM-3R Avenger torpedo bombázót vezetett, amely a Bermuda háromszög felett repült el. 


Sok különleges elmélet született arról, hogy hova tűnt el az 5 gép. Szóba kerültek hatalmas tengeri szörnyek, földönkívüliek, misztikus negyedik dimenzió, és hasonló elméletek. Az igazság sokak szerint ennél sokkal prózaibb. Érvelésük szerint a sokszor kiszámíthatatlan természet, emberi mulasztás vagy balszerencse lehetett az oka az eltűnésnek. A Bermuda háromszög ugyanis nagyon forgalmas és az európai felfedezők útjai óta itt kereszteződik számos fontos útvonal. Ahhoz képest nem nevezhető soknak az eltűnt hajók és repülők száma. 


A Bermuda háromszög legendája örökre kapcsolódni fog a Flight 19-hez, ami 1945 december 5.-én történt. A Floridai támaszpontról felszállló gépek délután 2 körül hagyták el bázisukat , hogy rutinnavigációs gyakorlatot végezzenek. A feladat szerint háromszög útvonalon haladva néhány homokzátony bombázását kellett elvégezniük a gyakorlat során. A pilóta abban az időben az iránytűjére hagyatkozott, és arra, hogy milyen sokáig és milyen sebességgel repült egy meghatározott irányba. A gépeken azonban felmondták az iránytűk a szolgálatot. A rádióbeszélgetésekről készült feljegyzések szerint a pilótánál nem volt óra. Az óceán közepén nem láthattak domborzati elemeket. A repülők az általuk jónak talált irányba repültek, majd irányt váltottak, míg a napfény el nem tűnt és a helyét átvette a viharos éjszaka. A vezető pilóta rádiójából hallani lehetett, hogy terve szerint amint az első repülőgép eléri a minimum üzemanyagszintet, mind az 5 gép kényszerleszáll a vizen. 


Az Avenger egy nehézkes repülőgép volt. A pilóták sokszor hívták vasmadárnak. Olyanra építették őket, mintha tankok lennének. A pilóták azért szerették ezeket, mert szitává lőve is képesek voltak működni és visszatérni a bevetésről. A gépek nagyon nehezek voltak, üresen több mint 4500 kg-ot nyomtak. Ha tengerre kényszerleszállt, az Avenger valószínűleg igen gyorsan elsüllyedt. Az esélye, hogy a kényszerleszállást valaki túlélje, kicsi volt, annak hogy a hideg vízben valaki kihúzza az éjszakát, még kisebb, annak, hogy a roncs pillanatok alatt a tenger fenekére süllyed, óriási. Hatalmas mentőakciót szerveztek, de sem a roncsokat, sem az embereket soha nem találták meg. A tragédiát fokozta, hogy a segítségre siető mentőrepülők egyike is eltűnt 13 fős legénységével együtt. Az a repülő egy PBM Mariner volt, amit repülő benzintartélynak neveztek könnyű gyúlékonysága miatt. Egy a területen haladó hajó látott is egy hatalmas tűzgömböt és áthaladt egy olajfolton akkor, és ott, ahol a repülőgépnek lennie kellett volna. A Flight 19 eltűnését emberi mulasztásnak könyvelték el. 


A Bermuda háromszögnek vannak furcsaságai. Egyike annak a két helynek - a másik Japán partjainál van és az ördög tengerének nevezik- melynek hasonló rejtélyes hírneve van. Ezeken a helyeken az igazi észak és a mágnesszerinti észak egy vonalban van amely megnehezíti az iránytű olvasását. Itt van a tengerek egyik legmélyebb mélytengeri árka is. A roncsok itt több km-re a tenger felszínétől lelik hullámsírjukat. A Bermuda háromszögben a tengerfenék általában több mint 5 km mélyen fekszik, Puerto Rico közelében a mélység eléri a 8,2 km-t. Alattomos zátonyok húzódnak a szárazföld közelében és erős áramlatok rendszeresen állítanak újabb navigációs problémát a hajósok elé. És ott van az időjárás. A legnagyobb gondot a hurrikánok okozzák. A Golf áramlat a háromszög nyugati szélénél húzódik, ami befolyásolja azt. Az áramlat egy 64-80 km széles folyó az óceánban a környezeténél melegebb levegővel. Ha viharban a hullámok 4m magasak a tengeren, a Golf áramlaton belül ennek a háromszorosára nőnek. A hajósok sokszor arról ismerik fel a Golf áramlatot, hogy fölötte viharos az ég. Mégis ha választani kell az ártatlan hajókat elnyelő tengeri szörny, az embereket elrabló földönkívüliek és az emberi hiba, műszaki problémák, a természeti jelenségek között, ki tudna ellenállni a Bermuda háromszög legendájának. 

Címkék: nap

Szólj hozzá!

sötét anyag 2

Csillagász 2010.02.14. 20:19

 

Nyomtatás Elküldés e-mailben

Detektálták a Föld mozgását a sötét anyag láthatatlan tengerében?

 
Olasz kutatók a Gran Sasso földalatti laboratóriumában ismeretlen részecskékre utaló jeleket találtak, melyek lehetséges magyarázata a Föld relatív mozgása a Tejútrendszer sötét anyagában.
felhívás

Fizikai Nobel-díjra érdemes felfedezés, vagy a fizikus közösség előtti teljes leszereplés? Olasz kutatók szenzációs, s a szakma által egyelőre rendkívüli kételkedéssel fogadott bejelentést tettek a hipotetikus sötét anyag laboratóriumi detektálásáról. A modern fizika egyik legizgalmasabb kérdése a mindeddig pusztán gravitációs hatásaik révén  ismert sötét anyag és sötét energia problémája. Az elképzelések szerint a Világegyetem anyagának és energiájának csak töredéke, mindössze 4 százaléka van jelen általunk is látható, megfigyelhető formában. Körülbelül 20 százaléknyi része az ún. sötét anyag, ami túlságosan kevés információt szolgáltat magáról ahhoz, hogy detektálhatnánk, s eddig a Földön sem sikerült semmilyen nyomát kimutatni. A maradék, legnagyobb rész az ún. sötét energia, melynek hatása a Világegyetem gyorsuló tágulásában mutatkozik meg.

Detektálták a Föld mozgását a sötét anyag láthatatlan tengerében?

Számítógépes szimuláció a sötét anyag eloszlásáról egy galaxishalmazban. Az elképzelések szerint a galaxisok a sötét anyag sűrűsödési helyein keletkeznek.
[Andrej Kravcov]

Olaszországban, az Appeninekhez tartozó Gran Sasso csúcsa alatt található részecskefizikai laboratóriumban működik a DAMA (DArk MAtter) projekt, melynek célja a galaktikus halo sötét anyagából származó részecskék detektálása. A kísérletben több szcintillációs detektort alkalmaznak. Ezek közül az egyik, a körülbelül 100 kg NaI-t tartalmazó DAMA/NaI 2002 júliusa, míg a körülbelül 250 kg nátrium-jodiddal feltöltött DAMA/LIBRA (Large sodium Iodide Bulk for RAre processes) 2003 márciusa óta üzemel. A berendezésekben alkalmazott rendkívül csekély radioaktivitású NaI kristályok szintén alacsony aktivitású, rézből készült kamrákban helyezkednek el. A kristályokban bekövetkezett kölcsönhatási eseményeket felvillanások jelzik, s ezeket a fotonokat fotoelektronsokszorozó csövekkel (PMT) detektálják. A zavaró hatásokat (például a környezeti neutronokat) különböző árnyékoló pajzsokkal, többek között a Gran Sasso szikláinak felhasználásával készült 1 méter vastag betonréteggel próbálják kiküszöbölni. A rézház körül enyhe túlnyomás uralkodik, ami egy háromlépcsős szigetelőrendszer egyik eleme. A berendezések teljes egészében légkondicionáltak, az állandó hőmérséklet tartásában pedig sokat segít a többtonnás, rendkívül nagy hőkapacitású pajzs, amihez a rézházak kapcsolódnak.

Detektálták a Föld mozgását a sötét anyag láthatatlan tengerében?

A körülbelül 100 kg össztömegű NaI kristályokból álló detektorok kiemelése a DAMA/NaI berendezés belső, csekély radioaktivitású rézből készült kamrájából.
[The DAMA Project]

A kísérletek során a DAMA/NaI mára már 7 éves ciklust észlelt végig. A mérési adatok Rita Bernabei (Universita de Roma) és munkatársai által elvégzett részletes elemzése azt mutatja, hogy a berendezésben detektált események számának változása nagyon jól követi a galaktikus halo sötét anyagából származó részecskék számának a nyolcvanas évek közepén Freese és munkatársai által megjósolt évi változását. Azt találták ugyanis, hogy a részecskék közötti kölcsönhatási események pontosan egy éves periódussal ingadoznak, gyakorisági maximumuk pedig egybeesik azzal az időszakkal, amikor a Föld Nap körüli keringési sebessége hozzáadódik a Tejútrendszerhez viszonyított keringés sebességéhez, s így több sötétanyag-részecske halad át detektorainkon (és testünkön), mint fél évvel később. A DAMA/LIBRA három évvel rövidebb időszakra kiterjedő, de jóval pontosabb adatai megerősítették ezt az eredményt. A kutatók minden egyéb, hasonló effektust okozó okot ki tudtak zárni, így a két méréssorozat kombinált eredménye magas konfidenciaszinten igazolhatja a sötét anyag jelenlétét.

Amennyiben független kísérletek igazolni fogják a DAMA projekt eredményeit, fantasztikus áttörésről lehet szó. Egyelőre ennek azonban semmi jele, s a szakma képviselőinek többsége elutasítja a detektált jelek fenti értelmezését (l. pl. a Cosmic Variance vonatkozó blogbejegyzését). Maguk a kutatók is előzetes eredményként kezelik a több mint tíz éven átívelő méréssorozat feldolgozását, amit mindeddig nem is publikáltak vezető szakmai folyóiratban. Mindenesetre elképzelhető, hogy a galaxisok szerkezetét, nagyléptékű térbeli eloszlását meghatározó hatásokat érzékeny földalatti részecskedetektorok segítségével fogjuk megérteni...

Forrás:

Címkék: fura

Szólj hozzá!

Sötét anyag

Csillagász 2010.02.14. 20:18

húúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!!!!!!!!!!

 

 

A Nap lehet a kulcs a sötét anyag rejtélyéhez?

 
A rejtélyes sötét anyag és energia utáni kutatás időnként egészen különleges elképzeléseket szül. Az egyik szerint a válasz a problémára talán a Nap belsejében keresendő.
felhívás

A sötét anyag és energia kérdése az utóbbi évtized asztrofizikájának egyik legérdekesebb problémája. Az aktuális elképzelések szerint a Világegyetem több mint 90 százalékát ez a misztikus "szubsztancia" alkotja, melynek - sokak által vitatott - létezése csak közvetett jelekből olvasható ki. Gravitációs hatása lehet felelős például a galaxisok vártnál gyorsabb forgásáért, de része lehet akár az Univerzum gyorsuló tágulásában is. A jelöltek sora a sötét anyag tisztére a neutrínóktól egészen a láthatatlan fekete lyukakig terjed.

A Nap lehet a kulcs a sötét anyag rejtélyéhez?

Részlet a galaxishalmazok és a köztük lévő szálak kialakulásának az ún. CDM (Cold Dark Matter) modellen alapuló számítógépes szimulációjából.
[Andrej Kravcov]

Az elméleti szakemberek szerint a legvalószínűbb azonban mégis az, hogy két, egyelőre hipotetikus részecskefajta lesz a befutó. Az egyik csoportba az ún. axionok tartoznak, míg a másikba a WIMP-ek (Weakly Interacting Massive Particles, gyengén kölcsönható nagytömegű részecskék). Utóbbiakra több tucat kutatócsoport vadászik, többek között a nemrég sikeresen felbocsátott GLAST (Gamma-ray Large Area Space Telescope) NASA-műhold gárdája, akik azt remélik, hogy a távcsővel detektálhatják a WIMP-ek és antirészecskéik annihilációjakor keletkező gamma-sugárzást. Az axionok keresése kevésbé népszerű, ennek oka David Tanner (University of Florida) szerint az lehet, hogy a WIMP-ek detektálását célzó berendezések sok-sok szakember együttes munkájának eredményei, másrészt ezek a nagytömegű részecskék sokkal érdekesebbek, mivel közük lehet olyan problémákhoz, mint a szuperszimmetria és az extra dimenziók létezésének kérdése.

A fentiek azonban nem vették el más kutatók, többek között Hugh Hudson (University of California, Berkeley) kedvét, aki az American Astronomical Society (AAS) 212., St. Louis-i tanácskozásán elhangzott előadása alapján az axionokat - ezeket a se elektromos töltéssel, se spinnel nem rendelkező, s ezért a normál anyaggal alig kölcsönható részecskéket - a Nap belsejében keresné. A vonatkozó elméletek szerint a Nap magjában nagy mennyiségben keletkeznek ilyen részecskék a mágneses térrel kölcsönható nagyenergiájú fotonokból. A normál anyaggal való gyenge kölcsönhatás miatt az axionok gyakorlatilag akadálytalanul haladnak a Nap belsejéből kifelé, azonban a napkoronát elérve az ottani szintén erős mágneses tér miatt visszaalakulnak fotonokká. Hudson és munkatársai ezeket a fotonokat szeretnék detektálni három működő röntgenteleszkóp, a Yohkoh, a RHESSI és a Hinode műszereivel. A jelenlegi röntgenképeken még semmi nyomuk, de Hudson reméli, hogy sok koronakép kombinálásával sikerül annyira lecsökkenteni az összes egyéb hatás okozta hátteret, hogy végül kiszűrhető lesz az axionokból visszaalakult fotonok nyoma. Természetesen az axionok nem csak a sötét anyag/energia kutatóinak jelenhetnék a "megoldást", segíthetnék a napfizikusok munkáját is, például a Nap belsejének részletesebb feltérképezésében, hőmérsékletének pontosabb meghatározásában, illetve a napkorona mágneses terének tanulmányozásában.

A Nap lehet a kulcs a sötét anyag rejtélyéhez?

A CERN Axion Solar Telescope berendezése. A függőlegesen ± 8 fok tartományban mozgatható távcső napkelte és napnyugta környékén körülbelül másfél óráig alkalmas a Nap megfigyelésére, ami a ± 40 fokos vízszintes elmozdítási lehetőség miatt gyakorlatilag az egész év során folytatható. A berendezés röntgenkamerái az axionok és a mágneses tér kölcsönhatásakor keletkező fotonokat keresik. Azokban az időszakokban, amikor a Nap a horizont alatt tartózkodik, a berendezés a hátteret méri.
[CERN CAST Project]

Más axion-kereső csoportok detektorai a Földön vannak. A CERN Axion Solar Telescope (CAST) üzemeltetői szintén a Nap magjából származó axionokból a berendezésük szupravezető mágnesének hatására keletkező fotonokat remélik elcsípni röntgendetektoraikkal. A kaliforniai Lawrence Livermore National Laboratory Karl van Ribber vezette csoportja (LLNL Axion Project) tovább megy, szintén erős mágneses térben ők maguk akarnak axiont előállítani, s a visszaalakulást jelző mikrohullámú sugárzást detektálni. Bibber szerint az axion olyan kis tömegű, hogy szabad állapotban nem tud két fotonra bomlani. Egy fotont erős mágneses térbe juttatva azonban fennáll a lehetősége annak, hogy a valódi és a mágneses teret alkotó virtuális fotonok egyikének kölcsönhatásából axion jöjjön létre, illetve a fordított folyamat is végbemenjen. Bibber ugyanakkor hozzáteszi, hogy az axion-keresők esetleges sikere nem zárja ki automatikusan a WIMP-ek létezését. Jelen állás szerint a két hipotetikus részecske bármilyen arányú keveréke alkothatja a sötét anyagot, sőt, az elméleti fizikusok csak reménykedhetnek, hogy nincs esetleg több ezer fajta "sötét anyag"-részecske, mert az nyilván még tovább bonyolítaná az amúgy sem egyszerű képet ...

A Nap lehet a kulcs a sötét anyag rejtélyéhez?

Az LLNL Axion Project berendezése egy 8 tesla erősségű mágneses tér előállítására képes, hat tonnás szupravezető tekercsből áll, aminek a belsejében egy rézzel bevont, rozsdamentes acélból készült henger van. A hengerben lévő üreg (rezonátor) mérete, s így érzékenységi frekvenciája léptetőmotorokkal mozgatható rúdak segítségével változtatható. A berendezésben az axion "foton - virtuális foton" párra történő bomlásakor keletkező gyenge mikrohullámú jelet keresik.
[LLNL Axion Project]

 

 

 

Címkék: fura

Szólj hozzá!

Nibiru

Csillagász 2010.02.14. 20:16

 

Nibiru:10 bolygó

 

Létezik, vagy nem?



A csillagászokat immár több mint hetven éve, a Plútó 1930-as felfedezése óta foglalkoztatja egy tizedik bolygó létezésének a lehetősége, amelyet eddig csupán a távcsövek korlátolt képességei miatt nem figyelhettek meg. Időről időre mégis tudományos bombaként robbannak a hírek: végre megtalálták ezt az oly régóta keresett égitestet. Vajon tényleg létezik ez a bizonyos tizedik bolygó? S ha minden kétséget kizáróan megbizonyosodnánk létezéséről, továbbra is nagybolygóként tartanák nyilván az eddig kilencediknek hitt Plútót? Összeállításunkból kiderül, hogyan közelítették meg ezeket az immár évtizedek óta aktuális kérdéseket a 19. századi tudósok, és mi a véleményük minderről a mai csillagászoknak.



Mit, mikor?



Naprendszerünk hetedik bolygóját, az Uránuszt Herschel fedezte fel 1781-ben. Az idő múlásával azonban a bolygó előre kiszámított és valóságos helyzete között egyre nagyobb eltérés mutatkozott. Már ekkor, az 1800-as évek első felében számos csillagász gyanította, hogy az Uránusz mozgását egy távolabbi, akkor még ismeretlen planétának a gravitációs hatása zavarja. A francia Leverrier elméleti számításai alapján " mégis véletlenül " 1846-ban Galle német csillagász valóban fel is fedezte a zavart okozó Neptunuszt. Ám ezzel sem sikerült teljesen megmagyarázni az Uránusz pályaelhajlását, sőt, meglepő módon a Neptunusz mozgásában is mutatkoztak eltérések. Hátha ezt még egy, a Neptunuszon túli, mindeddig ismeretlen bolygó okozza?

A kérdés megválaszolására további kutatások kezdődtek, s a szerencse egy fiatal csillagásznak, Clyde Tombaugh-nak kedvezett, aki 1930 februárjában rábukkant a Plútóra: egy állandó sötétségbe burkolózó, sápadt fényű kis égitestre. És amikor felfedezését a világ tudomására hozta, egy roppant érdekes tényre derült fény. Az új számítások ugyanis megerősítették, hogy a Plútó egyáltalán nem befolyásolja az Uránusz és a Neptunusz pályáját! Ismét előtérbe került hát a kérdés: ha nem a kilencedik bolygó, akkor vajon melyik égitest? Egyre többen és többen kezdtek gyanakodni, hogy valahol, elképzelhetetlen távolságban léteznie kell egy tizedik bolygónak is.



Tudomány?



A Földünktől hatmilliárd kilométer távolságra található Plútó nagyon halvány égitest, amin nem csodálkozhatunk, hiszen Földünknél negyvenszer távolabb kering a Naptól. Nemcsak megfigyelni nehéz, pályáját sem volt könnyű dolog bemérni, mert felfedezése óta annak mindössze negyedrészét futotta be. A bonyodalmakat tovább fokozza a pályaelhajlás: ez ugyanis az összes ismert bolygó közül a legnagyobb. Lowell, aki az 1930-as években kiszámította a Plútó akkori helyzetét, úgy gondolta, hogy a keresett bolygónak az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz kell hasonlítania, így átmérőjét nem kevesebb, mint 25 ezer kilométeresre becsülte. Amikor azonban kiderült, hogy még a Marsnál is kisebb, a csillagászok továbbra is ragaszkodtak a meglehetősen nagy tömeghez, hiszen csak így magyarázhatták zavaró hatását. A méret csökkenésével együtt viszont a sűrűségnek már-már elképesztő növekedését kellett feltételezni. Néhány év alatt a Plútó mérete csaknem tizedrészére csökkent: a legújabb számítások már csak egy 2300 kilométeres égitestről beszélnek! Vagyis ez azt jelenti, hogy a Plútó jóval kisebb több, naprendszerbeli holdnál is.



Kilencedik egyben utolsó... vagy még sem?



A kilencedik bolygó nem valami dicsőséges pályafutása 1978-ban érkezett el a mélypontjára, amikor Christy angol csillagász rábukkant egyetlen holdjára, a Charonra. Az új felfedezés újabb kérdéseket vetett fel. A két objektum mozgása ugyanis egymáshoz viszonyítva kötött, vagyis a hold a Plútó egének mindig ugyanazon a pontján látszik. Átmérője csupán egytizede a Plútóénak, átlagos távolságuk pedig még húszezer kilométer sincs. Így ebben az esetben talán jogosan beszélhetnénk bolygórendszerről, kettősbolygóról, ha nem merülne fel jogosan a kérdés: bolygónak tekinthetjük-e egyáltalán a Plútót? Az utóbbi időben ugyanis tekintélyes számú objektumot fedeztek fel a Naprendszer külső részeiben, melyek több szempontból erősen emlékeztetnek a Plútóra. Az ún. Kuiper-öv egyes aszteroidáinak átmérője a 800 kilométert is megközelíti. Lehetséges, hogy a Plútó is csak egy ilyen égitest, az átlagosnál kissé nagyobb mérettel? Mi történik majd, ha egyes, ma még ismeretlen Kuiper-objektumok nagyobbak lesznek, mint a kilencedik bolygó? Megfosztják-e rangjától, és átminősítik egyszerű aszteroidának, vagy az újonnan felfedezett Plútók is megkapják-e a kitüntető bolygó címet? A szakemberek már régóta gyanítják, hogy a Plútó valamikor nem önálló planéta volt, csupán a Neptunusz egyik holdja, amelyet valamilyen katasztrofális esemény szakított ki a nyolcadik bolygó körüli pályáról. Ezt megerősíteni látszik az is, hogy a Plútó mérete és tömege közel áll a Tritonéhoz, a Neptunusz nagyobbik holdjáéhoz. Ennek egyik magyarázata pedig az lehet, hogy valamikor régen a tizedik bolygó igen közel haladt el a Neptunuszhoz, és hatalmas gravitációs erejével kiszakította az addig a Neptunusz körüli pályán keringő Plútót. Ezen elmélet szerint ugyanekkor vált le a Plútó egy darabja, a Charon is, és kezdte meg keringését annak holdjaként.

Válaszra váró kérdés...



De akkor hol keressük ezt a bizonyos "igazi" legkülső bolygót? Bizony ez a legnehezebb kérdések egyike, hiszen jelenlegi gyanított tartózkodási helyének kiszámításához alig van némi alapunk. Ha ugyanis valóban hatást gyakorol az Uránuszra és a Neptunuszra, meg kellett volna zavarnia a Naprendszerből kifelé tartó négy űrszonda, a Pioneer-10, a Pioneer-11, a Voyager-1 és a Voyager-2 pályáját is! De azok a kutatók, akik a szondák mozgását figyelik, ez idáig a legkisebb pályamódosulást sem tapasztalták. Persze előfordulhat, hogy ez a feltételezett hatalmas bolygó jelenleg éppen a Nap ellenkező oldalán járja hosszú űrbéli útját. Ha a most legszélsőnek tartott Plútónak majdnem 250 évre van szüksége ahhoz, hogy egyszer megkerülje a Napot, akkor egy nála is messzebb keringő bolygó keringési ideje akár 500 év is lehet. És arról, hogy hol járhat most, ma még elképzelésünk sem lehet.

Persze vannak csillagászok, akiket nem győztek meg az eddigi számítások és feltételezések, ezért merőben más módszerekkel próbálkoznak. Például Bob Harringtonnak, az amerikai Hajózási Obszervatórium munkatársának számításai szerint a tizedik bolygót jelenleg a déli égboltról lehetne látni, ahol eleddig igen kevesen kutattak planéták után. Ezért egy Új-Zélandon néhány évvel ezelőtt felállított teleszkóp hetenként készít felvételeket az égbolt azon részéről, ahol Harrington a titokzatos bolygót feltételezi. Vannak kutatók, akik megint más módon próbálnak meg eredményt elérni. A nyolcvanas évek elején az infravörös sugarakat érzékelő amerikai csillagászati műhold pásztázta végig az egész égboltot olyan kozmoszbeli objektumok után, melyek infrasugárzást bocsátanak ki. Amennyiben a keresett égitest valóban létezik, a műhold egész biztosan felfogta sugárzását. A dolog nehézsége abban rejlik, hogy a kutatás eredményeit egy több mint 100 kilométer hosszú számítógépszalagon rögzítették, s a csillagászok azóta is folyamatosan dolgozzák fel ezt az irdatlan adathalmazt. Sok érdekes égitestet találtak már kisbolygókat, üstökösöket, születőben lévő csillagokat és porgalaxisokat , de a tizedik bolygó felbukkanása még várat magára.



Lehet, hogy soha nem tudjuk meg?




Ha a tizedik bolygó tényleg létezik, akkor lehet annyira halvány és mozoghat annyira lassan, hogy eddig rejtve maradhatott még a legnagyobb távcsövek előtt is. Komoly ellenérv viszont, hogy ez a bolygó ellentmond jelenleg elfogadott Naprendszer-keletkezési elméleteinknek. Az évtizedek óta megválaszolatlan kérdésekre talán éppen az az űrszonda adja majd meg a választ, amelyet a NASA a tervek szerint 2004 decemberében indít el, s amely 2012 körül érkezik majd meg a Naprendszer mind a mai napig legkülső bolygójaként számon tartott Plútóhoz. Így könnyen előfordulhat, hogy találunk ugyan egy tizedik bolygót, de a Plútó "lefokozása" miatt a naprendszerbeli bolygók száma továbbra is kilenc marad.

Címkék: fura cuccok

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása

Csillagász Banner
Csillagászat - Csillagászat - Csillagászat - Csillagászat